Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)

1992 / 3. (121.) szám

régióban újjáéledő (elsősorban román és szlovák) nacionalizmusok, a hazai politikai életben tapasztalható konfliktusok erejének számottevő fokozódása, végül a Magyarország iránt tapasztalt korábbi nyugati segítőkészség érezhető lanyhulása. E kedvező és kedvezőtlen körülmények közepette így elsősorban rajtunk: a magyar értelmiségen, az új politikai és a bizonyára hamarosan kialakuló új gazdasági vezető rétegen múlik, hogy országunk e történelmi útelágazásnál merre fordul és milyen irányban indul el.

A kelet-közép-európai régió nemzeteinek a jelenben kettős történelmi kihívásra kell válaszolniok: egyrészt meg kell kezdeni és sikeresen meg kell valósítani a gazdasági és társadalmi modernizációt, amely vissza, pontosabban elvezeti őket Európa fejlett nemzetei közé, másrészt helyre kell állítaniok súlyosan sérült nemzeti identitásukat. Korábban mind a modernizáció, mind az identitás a sztálini mintájú párturalom áldozata lett: a szovjet társadalmi és gazdasági modell erőszakos alkalmazása megakadályozta a valódi modernizációt, a „proletár internacionalizmusnak” elnevezett szovjet nagyhatalmi ideológia pedig fellazította és megtörte a nemzeti azonosságtudatot. A modernizáció és a nemzeti identitás kettős kihívására azonban csak egyszerre lehet érvényes választ adni, máskülönben a modernizációból igazi kutlúra nélküli pszeudó-európaiság, az identitástudatból pedig közönséges: a két világháború közöttihez hasonló nacionalizmus lesz. Kétségtelen, hogy akár az első, akár a második veszedelemnek megvannak a reális lehetőségei. Ha ezek a lehetőségek válnak valóra, az ország a tervezett és remélt európai felzárkózás helyett valamiféle „harmadik világ”-beli helyzetbe kerül, ha nem is dél-ázsiai, de talán délamerikai modell szerint, amikor is a gazdasági elmaradottság felszámolására irányuló aligha eredményes kísérletek igen nagy társadalmi feszültségeket eredményeznek, ezek féken tartása pedig valamilyen autoritárius uralmi rendszert hoz létre, amely maga is újabb feszültségteremtő tényező.

A nemzeti identitás újólagos kialakításának vagy megerősítésének éppen ezért határozott szellemi és erkölcsi értékekre kell épülnie. Pontosabban: ne pusztán a nemzeti elv szabja meg az értékeket, hanem a felismert és vállalt nemzeti értékekre alapozva szülessen újjá a nemzeti identitás. Kétségtelenül vannak ilyen értékek, s ha a két viláháború közötti korszakban felvirágzó „nemzetkarakterológiai” irodalom bizonyára sokat tévedett is midőn számba kívánta venni az ún. „magyar” tulajdonságokat, tekintettel arra, hogy ezek a tulajdonságok — a bátorság, az érzelmi gazdagság, vagy éppen a „keleties” bölcsesség — más népek saját magukról festett jellemképében is fellelhetők, és ezért túlságosan is általános érvényűek, egyegy történelmileg kifejlődött nemzeti karaktervonást mindenképpen értéknek kell elkönyvelnünk. Elsősorban azt a nyitottságot, amellyel a magyarság be tudta fogadni a nagy egyetemes értékeket, így mindenekelőtt az európaiság, a kereszténység és a liberalizmus értékeit, és azt a politikai józanságot és realizmust, amellyel ezeket az értékeket fenntartotta és védelmezte a kívülről érkező erőszakos hatások ellenében. Midőn Babits Mihály 1939-ben a Szekfű Gyu6 ITT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám

la által szerkesztett Mi a magyar? c. kötet számára a „magyar jellemről” tanulmányt írt, a „magyar okosság természetrajzáról” értekezett. „Ez a józan és tárgyilagos fölény — állapította meg — a világszemlélet realizmusát jelenti. Ez elsősorban szemlélődő realizmus, nem gyakorlati, mint például az angolé, amellyel némelyek összehasonlították. A látás realizmusa ez. Oly nép magatartása, amely megtanulta folyton figyelni a rátóduló ezerféle hatást és benyomást, noha jól tudta, hogy igazában úgyis tehetetlen azokkal szemben, akár az időjárással.” Erre a józan politikai realizmusra, persze nem az időnként velejáró és Babits által is kárhoztatott tétlenségre, most, a történelmi újrakezdés idején is nagy szükségünk van.

Az értékek ismertetésére és vállalására alapozott nemzeti azonosságtudatról beszélek, és ebben a tekintetben a felhalmozott nemzeti és kulturális értékek összegező birtokbavételére gondolok. Kiskorú nemzetek szokása, hogy a történeti értékek között mindig választásra kényszerítik a közvéleményt, és a nemzeti identitást mindig csupán egyetlen értékrangsorral határozzák meg. Ezt tette különben a közelmúlt kommunista diktatúrája is, midőn pl. a magyar irodalomnak a Petőfi Sándor — Ady Endre — József Attila neve által fémjelzett ún. „forradalmi vonulatát” kényszerítette rá az irodalomtörténet-írásra, és tkp. háttérbe szorított olyan nagy nemzeti értékeket, mint Arany János, Eötvös József, Kemény Zsigmond és Babits Mihály. Más értékpreferenciát képviselő csoportok viszont már pl. Babits Mihály és Németh László között kívántak választást kikényszeríteni, feltételezvén, hogy egyfelől Babits katolikus lelkisége, nyugat-európai tájékozódása és másfelől Németh protestáns tradíciókra alapozott nemzeti küldetéstudata, közép- és kelet-európai orientációja között kibékíthetetlen az ellentmondás, következésképp választási kényszer áll fenn. A közösségi lelkületűket tekintve felnőttebb nyugat-európai nemzetek általában nem írnak elő ilyen választási kényszert: ha fel kívánunk zárkózni hozzájuk, a mi nemzeti azonosságtudatunknak is egy összegező jellegű történelmi és kulturális értéktudatra kell épülnie.

Hasonló követelményként kell szólni arról, hogy a nemzetfelfogásunkat elsősorban ne politikai, hanem kulturális kritériumok határozzák meg. Ismeretes, hogy a modem nemzetek mibenlétét általánosságban kétféle felfogás próbálta rögzíteni az elmúlt két évszázadban: egyrészt a politikai, másrészt a kulturális kritériumokat követő felfogás. Az a felfogás, amely az „államnemzet”, illetve a „politikai nemzet” fogalomkörét kialakította, a klasszikus francia politikai ideológiából, a felvilágosodás gondolatköréből ered. E felfogás szerint a nemzet határai egybeesnek az állam határaival, és azoknak a nyelvi, nemzeti vagy kulturális kisebbségeknek, amelyek az adott államban élnek, nem lehet más feladatuk, mint a maradéktalan és minél gyorsabb beolvadás, hogy ezáltal teljesen homogenizált népesség jöjjön létre az állam területén. Általánosságban ez az ideológia érvényesül a keletközép-európai kisállamok — a bolgár, a szlovák és különösen brutális hangsúllyal a román állam — esetében, de lényegében ezt a felfogást képviselte a dualizmus korának hivatalos magyar nemzeti ide