Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 2. (120.) szám
Pipafüstnél Július végén egy korahajnali órában telefonon felriasztott a budapesti Rádió nem tudom, melyik részlege, hogy nyilatkozzam a Magyarok Világszövetsége világkongresszusáról. Nem szívesen tettem meg. En ugyanis megfogadtam nyilvánosan (e helyen már két esztendeje), hogy ha majd célom elértem s észek-amerikai magyarok is bekapcsolódnak az MVSZ munkájába, akkor mint „kompromittáltnak tartott személy” boldogan visszavonulok „abban a tudatban, hogy legjobb belátásom szerint becsülettel megtettem az MVSZ körül önként vállalt kötelességemet.” A decemberi, a kormány által kierőszakolt kényszergyűlésen aztán elérkezett e boldog pillanat: a nyugatiak (nem annyira az amerikaiak, mint a nyugat-európaiak, akik nálunk jóval olcsóbban jutnak el, s ezért nagyobb létszámban, Pestre), bemutatkoztak. A mellettem ülő svájci magyar úr géppuskával csinált volna rendet. Mint mondom, nem szívesen nyilatkoztam, mert úgy érzem, nekem ehhez már nincs közöm, s amúgysem nagyon tudom, mi történt a Benczúr utcában azóta. De aztán mégis ráálltam, mert a riporter az előzetes beszélgetés alatt olyanokat kérdezett, amiktől felment a vérnyomásom: Egyetértek-e azzal, hogy az MVSZ-nek új vezetőség kell? Igaz-e, hogy a régi MVSZ kémszervezet volt? Hogy a nyugatiak s a keletiek (a kárpát-medencebeliek) ellenségesen viseltetnek egymás iránt az MVSZ-ben? Az interjút készítő fiatalember nem végezte el a házi feladatát, hisz fogalma sem volt arról, hogy a régi vezetőség decemberben lemondott, s hogy a mostani, ideiglenesnek Csoóri Sándor és Kincses Előd áll az élén. Nyugat-európai forrása (akit kérdésemre meg is nevezett) erre nem hívta fel a figyelmét, vagy azok közé tartozik, akik számára Csoóri is kommunistát vagy kollaboránst jelent. Kémhistóriákról én nem tudok, mondtam; hiába magyaráztam volna, hogy ez is nyugati eredetű „red herring”, mellébeszélés, hogy emlegetése már velünk szemben is csak puszta rosszindulat volt. Ami pedig a keleti—nyugati vitát illeti: ilyen tényleg van, az érdekek is eltérnek; de az is igaz, hogy vannak nyugatiak, akik azért nem értenek szót a kárpátaljaiakkal, erdélyiekkel, mert azok is kommunisták voltak nemrégen. Az ilyenek szemében az echtmagyar az, aki legalább 56 óta Nyugaton él. S nekem mi a véleményem erről? Az, hogy abszurdum, gonoszság. Csakhogy amikor ezt a számot elkezdtem összeállítani, megdöbbenéssel olvastam a Csoóri Sándor nevével szignált július 5-i keltezésű nyílt levelet (1. alább). Ezt azért írom így, mert sem stílusa, sem mondanivalója nem emlékeztet Csoóri prózájára, a pontatlan fogalmazásról, félregépelésekről nem is szólva (melyeket kissé ki is kellett pofozni); még azt se hiszem, hogy Csoóri figyelmesen átolvasta volna kiküldése előtt. Mégis: aláírta, az alábbiak hát őt illetik. Megjegyzéseim csak a nyílt levél bevezetőjét érintik; az alapszabály-vázlatról, melynek értelmében egyesületemnek tkp. nincs az MVSZ-ben többé szavazata, most hadd ne szóljak. Mindjárt a 2. bekezdésben megállapítja a szerző: az „összeférhetetlen, veszekedős, széthúzó” jelzőket „kívülről, idegen érdekből” ragasztották ránk. Majd lejjebb: a köztünk levő „széthúzást, ellenségeskedést” is kívülről szítják. „Kinek érdeke — kérdi —, hogy önmagunkról olyan képet állítsunk ki, amely egy bensőleg meghasonlott, megosztott, egymás ellen fordult népre illik?” Aztán: hogy az „erős, szilárd, független Magyarország, magyarság megteremtésében oroszlánrész jut a Magyarok világszövetségének is. Ezt nem mi mondjuk, az MVSZ ideiglenesen választott vezetői, tudják ezt barátaink és ellenségeink is.” Akik kerülik a „demokratikus vitát”, a „megmérettetést”, akadályozzák az átalakulást-megújulást. „El kell vetni a pártállami időben elfogadott alapszabályát az MVSZ- nek és újat kell alkotni”, a „hatalomgyakorlás logikája helyett” a szolgátot meghonosítani az MVSZ-ben. S mindezt az sürgeti, hogy a magyarokat „bombával, golyóval ölik, ... bárddal fejezik le”, stb. Ezek után nem csodálkozhatom a pesti rádió kérdésein. Itt az MVSZ elnöke állítja pontosan azt, amit látszólag cáfol, ami senkinek eszébe se jutna aki nem volt ott decemberben, s amit tán még az ottvoltak is szívesen elfelejtettek azóta: hogy igenis nagy köztünk a széthúzás, az ellenségeskedés. De hogy kívülről szítják? Ugyan kik? Kik azok, akik a külországokban is megcsodált tehetségünk kifejtésében akadályoznak? S miért akarnák kívülről ránk aggatni a felsorolt jelzőket? Hol ebben a logika? Egyáltalán: mire jó gyengéinkért másokat okolni? Nem így tesznek-e a vámszedők is, akarom mondani szeretett szomszédjaink? Mire megyünk az önbecsapással? És ők mire mennek vele? És kik azok az „ellenségeink”, akik az MVSZ-től úgy félnének, hogy megújulását a „demokratikus alapelvekre hivatkozva” gáncsolják? Akik Jószándékú barátainkat is megtévesztve bomlasztanak”? Beépült románok? Beépített zerbek? Volt avagy vélt kommunisták? Eszdéeszesek? Vagy azok, akikre Csurkáék lövöldöznek? Ellenség, jószandékú, de félrevezetett barátok? Ez a tegnapelötti stílus, és nem a Csoórié. Egyébként nem öregbíti az ideiglenes MVSZ vezetőség hírét ha rólunk, régiekről (akik, nóta bene, szintén csak átmenetileg, ideiglenesen gyakoroltuk „hatalmunkat”) most ő is rosszat mond. így pl. nevetséges „pártállami időben elfogadott alapszabályt” emlegetni akkor, amikor az bizony az 1938-asnak volt az (összecsapott) változata. De hogyan van az, hogy hat hónappal a régi vezetőség kollektív lemondása után az MVSZ elnöke saját szervezetéről még mindig kvázi mint pártállami, kommunista szervezetről ír? És akkor mit várjunk azoktól a nyugati rosszmájúaktól, akiket Csoóri elnök itt idéz? Akiknek szemében pedig — jól tudja, hisz ő is olvasta a sok odavágó cikket — ő éppolyan kommunistának számított és számít, mint Czine, Dobos, Komlós, vagy jómagam? Dejszen mindegy. Amikor e sorokat írom, már minden kocka el van vetve. Remélem, a Világkongresszus sikerrel zárul; remélem, nem kerül Csoóriék kezéből azokéba, akiktől mi „régiek” mindig féltettük. Mert azok aztán vagy tönkreteszik, vagy megutáltatják velünk. □ IT7-OTT25.évf.(1992),2.(120.)*zám 23
