Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 2. (120.) szám
Magyarország Papp László (New Canaan, CT): Út a jövőbe? A Budapesti Világkiállítás történetéhez Nem hagyhattuk figyelmen kívül azon, a kiállítások ujabbi történetéből merített tapasztalást sem, hogy a világkiállítások a rendezésükkel egybekötött nagy költségeknél fogva majdnem mindenütt oly pénzügyi nehézségekkel jártak, s az illető állam, város vagy társadalom részéről oly megfeszített anyagi áldozatokat követeltek és követelnek, melyek nem állnak arányban a kiállítás által elérni célzott eredményekkel... Ezek nem Demszky Gábor főpolgármester, hanem Baross Gábor szavai, a vasminiszteréi, aki — éppen száz évvel ezelőtt — az akkori kormány nevében utasított vissza egy gróf Zichy Jenő és támogatói által felvetett javaslatot. Zichyék azt szorgalmazták, hogy az 1896-os milleniumi ünnepségek fényét egy nemzetközi világkiállítással kellene emelni. Ugyanígy az 1996-os országos ünnepségeket is az eredetileg Béccsel rendezendő világkiállítással szeretnék összekötni. Hosszú huzavona után az immár csak Budapesten megrendezendő világkiállítást a parlament végülis a BIE, a Világkiállítások Nemzetközi Irodája, 1991 december 5-i határideje előtt megszavazta. Ez a döntés a kiállítást szorgalmazók győzelmét jelenti, akik Palotás János képviselő, VOSZ-elnök (Vállalkozók Országos Szövetsége) vezetésével a közvélemény jelentős részét maguk mögé tudták állítani. Persze, hogy a parlament végül a pénzét is odateszi-e majd ahová a szavazatát, a jövő kérdése marad. Hiszen a BIE a rendezés jogát azzal adta Budapestnek, hogy a kormány garantálja az Expóhoz nélkülözhetetlen infrastrukturális beruházásokat. Bár a beruházási költség összegek becslései is állandóan változnak, mintegy 30 milliárd forintot jelöltek meg az első, legszükségesebb kiadásokra. A legutóbbi hírek szerint a parlament eddig csak 17 milliárdot szavazott meg. Nagyon kérdéses, hogy akár ezt a minimális pénzt is elő lehet-e majd teremteni. Ahogy a Heti Világgazdaság 1991 októberi száma írja: „E gyanút az Expót ellenző szakértők nem saját dekadens pesszimizmusukra, hanem történetesen a kormány által előterjesztett jövő évi költségvetési irányelvekre alapozták: eszerint 1991-ben az Expónak 9 milliárd forinton kellett volna osztoznia a kárpótlással, az egyházi ingatlanok visszaadásának költségeivel, a nagymarosi Dunameder és a szovjetek által itthagyott ingatlanok helyreállításával.” Márpedig Kupa Mihály pénzügyminiszter szerint az Expóhoz nem 30, hanem 100 milliárdra lenne szükség, amely előteremtéséhez jelentősen növelni kellene az adóterheket. Szkepticizmusát, hogy ez megtörténik-e, a Magyar Hírlap így támasztja alá: „...az állami költségvetés már most is horribilis mértékű — az idén 90 milliárd, jövőre a tervek szerint 74 (valójában, az elszámolási »trükköt« 12 rn-OTT 25. »vf. (1992), 2. (120.) szám leszámítva, 94) milliárd forintos — deficitjének esetleges további növelése a külföldi eladósodás megállíthatatlan növekedésével, a vállalkozások számára rendelkezésre álló hitelforrások további csökkenésével és drágulásával fenyeget.” Történelmi visszatekintés Az első világkiállítást Londonban rendezték meg 1851- ben. Hatalmas kristálypalotája mind építészeti, mind idegenforgalmi szempontból világszenzáció volt. Albert főherceg, Viktória királynő félje megnyitó beszédében a következőket mondotta: „Az átalakulás csodálatos korát éljük, közeledünk a történelem nagy végcélja: az emberiség egyesülése felé... A modern fejlődés megszüntette a népeket elválasztó távolságokat; bármely nép eredményei bármely más népnek is hasznára válhatnak. A gondolat ma a fény sebességével terjed.” Mészáros Lázár, az 1848-as szabadságharc menekült altábornagya, így jelentett a látottakról: „Nagyszerű dolog egy palotát vasoszlopokból, üvegfedéllel elkészíteni, hol hetvenezer ember járhat anélkül, hogy zsúfolva lenne s annyi nagyszerű anyagi, gyártmányi, művészeti, mesterségi, foldmívesi tárgyakkal rakva, hogy belöl két német mérföldet kell járni keresztül-kasul.” Az első világkiállítások témája az anyagi-műszaki haladás bemutatása volt, azzal a nemes és egyben hasznos céllal, hogy az eredményeket a megtekintök átvehessék és alkalmazhassák. Ugyanakkor az építészeti fejlődést is maradandó alkotások képviselték, mint pl. az Eiffel torony, méltó párja a kristálypalotának. Ilyen célú volt az 1855-ös párizsi, 1862-es londoni, 1867-es párizsi, 1873-as bécsi világkiállítás. 1876-tól az Amerikai Egyesült Államok is bekapcsolódott. A Philadelphiában rendezett, Amerika száz évét ünneplő kiállítás anyaga ma is látható a Smithsonian múzeumban. 1893-ban Chicagóban rendezték meg a Columbian világkiállítást, amely helyszíne ma is a város egyik legnagyobb látványossága. Gyakorlatilag fél évszázadon át London, Párizs és Amerika volt a világkiállítások gazdája. Ezután kezdett a többi európai ország is érdeklődni a rendezés iránt és így a műszaki fejlődés mellett a nemzeti jellegzetességek bemutatása mind nagyobb szerepet kapott. Torino 1911-ben, Barcelona 1929-ben, Brüsszel 1935-ben, Párizs 1937-ben rendezett világkiállítást. Itt a második világháború küszöbén jelképessé vált, mindjárt a kapuban, az Eiffel torony két oldalán egymással szembeállított német és szovjet épület. „Vera Muhina azóta közismertté vált kettős alakja: a sarlót tartó asszony és a kalapácsos munkás mintha egyenest a német pavilonnak rontott volna neki; amelyet azonban Albert Speer birodalmi főépítész tíz méterrel magasabbra tervezett, tetején trónoló sassal, karmai között a horogkereszttel” — írja
