Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 1. (119.) szám
dozatok száma akár jóval nagyobb is lehet. Most már azért irigyelnek, fiam, mert a te távolléted életmentő lenne mindenki számára. A te távolléted életmentő a te számodra is és a mi számunkra is! Ha egyszer majd megkezdődnek (ki tudja, esetleg?) a deportálások és a meghurcolások, úgy a te interjúid esetleg életmentők lesznek a mi számunkra is? A te büszke kiállásod a szabad világban rengeteget jelenthet! Most már közel vagyunk a hadszíntérhez. Idehallatszik az ágyúzás amikor nagy a csend. A sötét éjszakákon kísértetiesen világít a nyugati láthatár. És halljuk a dübörgést, amely nem a természet haragját jelenti, hanem az emberi esztelenség tanúja. A csend pedig nagyon nagy, mert mindenki siet haza, s a fiatalság java a vágóhídon van, vagy megszökött. A város kísérteties, kora délután egy áldott lélek nincs az utcán. Senki semmit vagy keveset dolgozik. A munkahelyeken mindenki a rádióhoz ragadt, isszák magukba a híreket. Megbénult az élet. Minden lelassult. Nincs benzin. Több kilométeres sorok a benzinkút körül. Hál’ Istennek ennivaló még van. A háború árát eddig cirka 50 milliárd dollárra becsülik. És ebbe nem számolják bele a lerombolt és földig égett városokat és falvakat, a hajléktalan családok tízezreit. És a többezer halottnak mi lehet az ára? Ki tudja felbecsülni a többezer megcsonkult család fájdalmát? Mennyibe kerül egy emberi élet? Jaj az unokáink unokáinak... Nyilvánvaló, hogy itt a háború után (ki tudja, mikor fejeződik be?) semmi sem lesz úgy, mint a háború előtt. Ezt tudni kell nekünk is, neked is. Ide többé nem térhetsz vissza, de mi sem maradhatunk itt. Itt leírhatatlan a gyűlölet a másik iránt. Ha nem akarjuk minden pillanatban a megalázást érezni, a sértéseket szótlanul tűrni, ha nem akaijuk magunkat raboknak érezni, itt nem maradhatunk meg. El kell innen menni. Itt ók többé másoknak sem gazdasági, sem munkalehetőséget nem fognak adni. Itt csak ők léteznek, csak ők élnek, és csak önmagukat ismerik el és senki mást. Mi ezt most már tisztán látjuk mindannyian és ezt neked is kell tudnod, őket semmi sem érdekli: sem Európa, sem a haladás, ők csak önmagukat szeretik. Ezt nem lehet kibírni. Nehogy azt hidd, hogy elborult pillanatomban írom ezeket a sorokat. Nagyon is tudatában vagyok minden egyes mondatnak. Igaz, én erről mindenről rengeteget írtam az elmúlt két-három évben. Mindent tisztán láttam és előrejeleztem. De mikor neked kell írnom ezekről a dolgokról, minden ezerszer nehezebb. Sok minden személyesen is érint, ez a jelenem, melytől megszabadulni nem tudok. Nem tehetem magam túl az érzéseken. Valami belülről marcangol. Minden lehetett volna jobb is, ha több ész kormányozta volna az életet. De nem kormányozta és a józanság veszteségre volt ítélve az elvakultsággal szemben. Szégyellem mit tett ez a kis ország, melyet hazámnak nevezek. Melyre büszke voltam. Az álmok szárnyát lemetszette, a jövőt elrabolta, talán mindörökre. Fájdalom, szomorúság és halál a jelenünk, s attól félek, a jövőnk is. Teljesen mindegy, hogy én társadalmilag (tudományosan) kiálltam egy álom mellett, az a másik magyar pedig csak a földet túrta. Ezek mindenkit egyformán gyűlölnek, ki nem az ő fajtájukhoz, szokásaikhoz tartozik. Ezek megbolondultak... Szerető apád U.i. Nem érdekel többé, hogy felbontják leveleimet, belegázolnak a legszentebb családi életembe. Olvassák csak és tudják meg, hogy ez a kommunizmus, melyben mindannyian egyszer régen hittünk. Újvidék, 1991. szeptember 26-án III XY két napra hazajött a frontról. Már három hete kint van a harctéren, egy szerb faluban, Vukovár közelében. Teljes egészében azoknak az embereknek a benyomását adja, akiket gyógyít, ó maga is erős sokkban van. Nem akart menni, de családjával megzsarolták. Idegileg teljesen rendezetlen. Mint afféle jó orvos, ezt is látja magán, de nem tehet ellene semmit. Ő is ember! ő is fél! Ahogy mondja, egy paranoiás depresszióban van, s ami a viselkedést illeti, azt én is megerősíthetem. Röpködnek körülötte a golyók és az aknák. Pedig az ő főhadiszállása öt kilométerre van a tűzvonaltól! Ott rendezkedett be egy ágyúgolyó által kimélyített gödörben. Ide hozzák neki a betegeket, sebesülteket. Ahogy megfigyeltem, most már nem is annyira a golyók röpködésétől fél, mint amennyire a tisztektől, a felettesektől, akik mindenkit és mindent terelnek maguk előtt (mint a marhát!) a tűzvonalba. Legjobban a saját nevétől és vezetéknevétől fél. Fél attól, hogy valamilyen elvakult alak (sok ám ott az olyan!) hátulról lepuffantja, vagy bezavaija a tűzvonalba, hogy bosszút álljon azért, mert éppen mi adtuk el azoknak a túlsó félen a fegyvert. Mindenki gyanús, aki nem az uralkodó nemzethez tartozik. Az egységének a felét magyarok és szlovákok képezik, akik nem akarnak harcolni, szöknek ahol émek, vagy szabotálnak ahol csak lehet. Az egység másik felét az „igaziak” képezik. A halott rengeteg, sokat közülük evakuálni sem lehet, kutyák eszik a húsukat. Értesülései szerint egyes helyeken hastífusz uralkodik. Pár napja a repülők tévedésből a sajátjaikat bombázták. Más csoda érdekes dolgokat is mesél. Pl. megvizsgálta a falusiak vérnyomását és pulzusát. Mindenki valamire panaszkodik, s az orvos ilyenkor ezzel kezdi. Kivétel nélkül, a kisgyerektől az aggastyánig mindenkinek a szívverése ott van a 100-110-nél. Mindenki idegroncs —jól látható, vagy elleplezett — mindegy... Én is úgy vagyok mint a többi ember. Amióta elmentél, kétszer gyorsabban öregszem; egy év alatt két évet, két év alatt négyet. S ami most történik, énrám is kihat. Havonta öregszem egy évet. Cselekvésképtelen az ember. Fogoly. Ebben égek el. Ha nem lenne elég tartalék erőm, nem lenne jó. Én sem bírnám ki. Mi az őrültek országában születtünk, s itt kell élnünk; Újvidék, október 14 nr-OTT 25. évf. (1992), 1.(119.) szám 17
