Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)

1992 / 3. (121.) szám

Nyeste Zoltán (Hopatcong):

Alom az országról

Jó félévszázaddal ezelőtt ezzel a címmel jelent meg Budapesten egy tanulmány-gyűjtemény, amely hamarosan fontos olvasmányommá vált. Mert segített eligazodni a számomra akkor legizgatóbb kérdésben: kik is azok a „népi írók”, akik közül hármat már vidéki gimnazista koromban személyesen is megismertem, segítve egyik tanáromnak egy irodalmi est rendezésében. Korán megsejtettem, hogy a késő harmincas, majd korai negyvenes évek Magyarországának legnagyobb hatású szellemi mozgalmával ismerkedem; ma már tudom, hogy igazam volt. Népi irodalom, népi mozgalom — e fogalmaktól lehet idegenkedni, ám szerepük, fontosságuk tagadása tájékozatlanságra vallana. Mert könnyen bizonyítható, hogy nagy és egyre növekvő tábora volt ennek a szellemi irányzatnak; vitatkozni legfeljebb csak azon lehet, örülnünk kell-e sikerének, avagy bánkódnunk miatta. Én rögtön bevallom, hogy jórészt a „népi irodalom” neveltje vagyok. Talán azért lettem azzá, mert mondanivalója nem volt idegen attól a szellemiségtől, attól a világnézettől, amit a szülői házban, a református gimnáziumban s egyebütt a „magyar kálvinizmus” egyetemes — a hitélet keretein messze túlmutató — örökségéből magamba szívtam. Bevallom azt is, hogy nevelőimre ma sem panaszkodom: nem vallottam én kárát egyik iskolának sem.

Tudtam persze — már nagyon fiatalon — az akkor „urbánusának elnevezett másik oldalról is. Hiszen a két világháború közötti korban nőttem fel, amelyben e két tábor csatasorai kialakultak s az első nagy ütközetek lezajlottak. Ám többnyire szellemi-irodalmi fegyverekkel: kőbalták helyett finom pengéjű vívókardokkal. Talán azért, mert egyik félnek se volt esélye a politikai hatalom megszerzésére...

Az akkor uralkodó rendszer ellen fiatalon — nem tagadom — berzenkedtem. Mint kortársaim közül sokan mások is, népiek és urbánusok egyaránt. Én — nevelőim hatására — főleg a társadalmi anakronizmusok és igazságtalanságok, a parasztság és a munkásság általában elfogadhatatlan — mert a „nemzetiből jórészt kirekesztett — helyzete és alsóbb rétegeik szégyenletes életkörülményei miatt. Később a náci-német befolyás elleni bátortalan védekezése tett elégedetlenné. Ami a frontokon az ismert tragédiákhoz, otthon újabb és az eddigieknél is súlyosabb igazságtalanságokhoz, majd embertelenségekhez vezetett. Bár a tragédiának ez az utóbbi felvonása jórészt már a német fegyverek árnyékában játszódott le, tehát akkor, amikor egy sokkal különb vezetóréteg se háríthatta volna el a vihart; a rendszer nehezen menthető fel az előző két évtized mulasztásainak, a „kegyelmi idő” ki nem használásának vádja alól. Mert noha a tragédiát talán semmiképpen sem kerülhettük volna el, nem mindegy, hogy egy népet, nemzetet a felkészültség vagy a felkészületlenség milyen állapotában érnek a csapások. Amint erre legjobbjaink idejében figyelmeztettek bennünket.

De minden berzenkedésem ellenére tanítómestereimtől megtanultam — még a függöny

24 rrr-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám

lehúzása előtt — azt is, hogy az a kor „nem volt olyan terméketlen, mint a rendszer, amely a nevét adta.” Csak sajnos az történt, hogy a Történelem közbeszólt, mielőtt a vetés beérhetett volna. Messze vezetne az eredmények lajstromba szedése, ide különben is csak az tartozik, hogy még a tragédia utolsó felvonása közben is voltak biztató jelek. Rengeteg bajunk, a sokféle széthúzás — köztük a szóban forgó urbánus—népi csatározások — ellenére a történelem szorítása kezdte meghozni a Jobbak egységét”. Tudomásom szerint az idősebb korosztályokban is, noha én hitelesen, személyes tapasztalatok alapján csak az akkori fiatalokról, főleg a diákmozgalmakban aktívakról vallhatok. Azok pedig — hadd fogalmazzak pontosabban: azok közül a Jobbak” — igenis szót tudtak érteni egymással. A „tősgyökeres” népfi, a pesti „par excellence” polgárgyerek, a vallásos diákegyesületek szervezője, sőt a titokban marxista szemináriumokat hallgató ifjú: valamennyien egyetértettek alapvető kérdésekben. Amilyen a háború értelmetlensége, a németek melletti kitartás veszélyei, az üldözések embertelensége, a szociális korszerűsítés szükségessége, a háború utáni kívülről ránkkényszerítendő „rendezés” elutasítása. S nemcsak 1943-44- ben, egy rövid ideig — tudom, nehéz elhinni! — még 45-ben is. Emlékszem arra is — bár utólag tudtam meg — hogy az 1944-45-ös cezúra utáni első irodalmi folyóirat megindítását Magyarok címmel a debreceni Ady Társaság határozta el még 1945 elején, noha április lett, mire az első száma meg is jelent az ország „ideiglenes fővárosában”. Szerkesztője, Juhász Géza beköszöntő cikkében a népi és urbánus ellentéteket mint „korunk immár túlhaladott vitáját” búcsúztatta. Ki hitte volna, hogy majd a halott bajvívók sírja fölött gyermekeik és unokáik durvább fegyverekkel kezdik újra a régi harcot.

A „hódoltság” négy évtizedében történteket nem ismervén elég közelről, nem is próbálom követni a fejleményeket. A Rákosi-korszakot jórészt internáló- és kényszermunkatáborokban töltöttem, a Kádár-rendszer elől elmenekültem. De nem is hiszem, hogy azok a szomorú évek sokat adhatnának hozzá mondanivalómhoz. Kivéve, hogy volt közben még egy biztató pillanat: 1956-ban a magunkra találás és főleg csodálatos forradalmunk. Amikor az „emelkedő nemzet” fiai, leányai félre tudták tenni véleménykülönbségeiket. Amint mondani szokás, „történelmietlen” a kérdés felvetése: mi lett volna, ha... Természetesen nem tudjuk, de a biztató kezdetekből azért többet lehetett volna, kellett volna tanulni Magyarországon. Meglepett, s nem kellemesen, hogy nem így történt. Arra meg végképp nem számítottam, hogy az urbánus—népi csatabárdok kiásatnak, mi több: a valamikor inkább irodalmi-kulturális téren megvívott harcok most a napi politika, a hatalomért vetélkedés porondján folytatódnak, mérhetetlen belső és külső károkat okozva. Egy kizárólag irodalmi vagy akár filozófiai budapesti vita aligha érdekelné az amerikai kongresszust. Ami ott nemrégiben lejátszódott, Magyarországnak csak árthat, ebben azt hiszem mindkét oldal egyetért velem.

Azok közé tartozom, akik hosszú proskribálás után csak mostanában kezdhettek hazautazgatni