Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)

1992 / 3. (121.) szám

Magyarországra. Nemcsak barátok, az új Magyarország kisebb-nagyobb tisztségviselői is — hogy is mondjam? — kitüntető barátsággal fogadtak, akár hallottak rólam azelőtt, akár nem. A végleges hazatelepüléstől, még inkább a szerepvállalástól mégis idegenkedem. A régi zsidók negyven évig vándoroltak a pusztában, a magamfajta emigránsok — a forradalom menekültjei — nem sokkal rövidebb ideig. Lehetetlen nem gondolnom arra, hogy Mózes és kortársai megláthatták ugyan az ígéret földjét, de oda be nem mehettek. Az ígéret földje, az új Magyarország nem nekünk épül — ezt eleve tudnunk kellett — és nem is a mi terveink szerint — ezt meg ideje végre tudomásul vennünk.

Álmaink azonban lehetnek az országról. Mint ahogy voltak annak idején a bevezetőben említett íróknak meg krónikásuknak, Gombos Gyulának, akinek a könyveimét kölcsönvettem. Én — ötvenkét évvel később — azt álmodom, hogy az urbánusok meg a népiek most mind olyanok, amilyennek legjobbjaikat annak idején megismertem.

Talán nem fontos, de érdekes, hogy az „urbánus” szó jelentése mai latin szótáraim szerint is: civilizált, művelt, illedelmes. Ahogy tanáraimtól tanultam gyerekkoromban. Tudom, hogy a mai Magyarországon a fiatalabb nemzedékek inkább a „liberális” szót ismerik s használják a „népi-nemzeti” ellenpólusaként; engedtessék meg azonban nekem, hogy továbbra is az általam rég megszokott szóval éljek. Hiszen — hadd játsszam egy kicsit a szótárakkal — számos hasonló fogalom — jóindulatú, jó nevelésű, udvarias — található az utóbbi eredetijének magyar megfelelői között is. Ne akadjunk hát fenn a szóhasználaton, úgyis mindenki tudja, miről beszélek. Egy „urbánus” ezek szerint — bár magában finoman mosolyoghat a Szent Péter utóda előtt hódoló hívók seregén, a szentkoronás, angyalos régi magyar címert ereklyeként tisztelőkön, a Talpra magyart „túlzottan hazafias” lendülettel szavaló kisdiákon; bár illedelmesen, udvariasan nyesegetheti is lelkesedésüket — a világért meg nem bántaná őket. Műveltsége, jó nevelése tiltja, hogy vallásból, nemzeti eszméből vagy bármiből ami másoknak szent, rusztikus durvasággal gúnyt űzzön. Politikai ellenfeleit — ha kell, hazáját is — civilizáltan, jóindulattal bírálja; ám lehetőleg Budapesten. Nem Bécsben, Párizsban, Helsinkiben vagy Washingtonban.

A magukat a népi mozgalom örököseinek valló elvbarátaim pedig — még ha van is igazság a sokszor hallott vádban, hogy ti. a világ dolgaiban nem annyira s nem oly sok nyelven járatosak, mint ellenlábasaik — remélem nagyon jól tudják azt, amit a mainál sokkal zártabb világban, fiatalon, még én is tudtam: a faji,

felekezeti megkülönböztetés, olykor gyűlölködés bűnébe kisebb-nagyobb mértékben, előbb vagy utóbb minden társadalmi osztály, réteg beléesett, éppen csak a nép nem! Biharország kellős közepén születtem két évvel Trianon után, tehát a román király alattvalójaként. Szinte gyerekfejjel vettem észre amit olvasmányaim később mások tapasztalataival megerősítettek: a különböző népeket felülről kell izgatni, lázítani ahhoz hogy egymás torkának essenek. Hasonlóképpen, felülről kellett megrontani egy magyar falu népét, hogy a közéjük tévedt, addig gyanútlanul, őszintén befogadott „idegen” ellen forduljon. Akik tehát a — Magyarországon talán már inkább csak eszmékben élő — „nép” képviselőjének, szószólójának vallják magukat, a faji, felekezeti türelmetlenségnek ugyebár még a látszatát is elkerülik. Mert nemcsak a gyújtogatás veszedelmes, a tűzzel játszadozni sem tanácsos. Bár a falu talán nem égne le, ha a túlbuzgó tűzoltók nem olajoskannákkal jöttek volna oltani; látva, hogy a szikrák milyen messze pattannak s tudva, hogy Néró vérszomjas utódai lesben állanak, az első égő gyufát eldobó kéz felelőssége elvitathatatlan.

Mindez csak olyan szempontból fontos — hallom a türelmetlen közbeszólást — melyik csoport, melyik stratégia tud több dollárt szerezni az országnak. Ebben lehet igazság, de attól tartok: a lelkek békéje nélkül a mindenható dollár sem old meg mindent. Közelmúltunkat valahogy meg kell emésztenünk, különben továbbra is megfekszi a gyomrunkat. Mesterségesen kitenyésztett „identitás-zavarunkat” is le kell küzdenünk. Jól tudom, milyen gondot okozott régen is a „mi a magyar?”, „ki a magyar?” kérdések feszegetése. Én ugyan — a magam használatára — rendszerint megtaláltam a választ, talán mert válságos időkben könnyebben észrevehető jelek voltak. A világháború alatt például az egyik vagy a másik oldalról megváltást, mi több: „rendcsinálást” várókkal szemben azokat érezhettem — joggal — igazán magyarnak, akik az országot a várható győztesek mindegyikétől féltették. Még könnyebb volt a döntés 1956-ban: csak azt kellett nézni, ki melyik oldalán áll a barikádnak. Most nincs háború, utcakövekből emelt barikád sincs. Hova, kihez forduljunk válaszért? Ismerek valakit, akinek időtlen illetékességéhez kétség nem fér. Ady Endrét híva segítségül:

Kirabolt, szegény, kis magyar,

Kitárul a felé karom,

Kit magyarrá tett értelem,

Parancs, sors, szándék, alkalom.

□

ITT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám 25