Itt-Ott, 1991 (24. évfolyam, 1-2/118. szám)
1991 / 1-2. (118.) szám
tájékoztatott, hogy 110 millió EUC ($143 millió) vár náluk olyan konkrét tervekre, melyek a közép-európai környezetvédelmet szolgálják. „A fő az, hogy még februárban az asztalomon legyen a tervük” — mondotta. A japán követségen így fogadtak: „Ön az első, aki ilyesmivel hozzánk fordul. Jó lenne, ha többen megértenék, hogy Közép-Európa fiatal demokráciáinak máshol is vannak barátai, nem csak Amerikában meg Németországban.” Jeffrey Feltman, az amerikai követség gazdasági szakértője szerint az első SCED (Support for Central European Democracy) programban 40, a másodikban 70 millió dollár áll rendelkezésre, s ha az elkövetkező napokban beadjuk a tervünket, jók lesznek az esélyeink. „Thomson nagykövet maga fogja továbbítani azt Washingtonba Robert Berrynek, a SCED program vezetőjének” — mondja, amikor én biztosítom, hogy egy hét mülva itt a terv. Naponta 3^4 irodában is járok, s egyre bizakodóbb leszek. Az RS International Ltd. nevű nyugati befektetőcsoport vezetője, Lee Stull felajánlja, hogy kifizetik a központi víztisztítónak a fold alatt való megépítését, ha annak ellenében megkapják a felette lévő területet. Drew Lewis, a Citizens Democracy Corps elnöke ARCO szakembereket ígér arra, hogy átállítsák a százhalombattai olajfinomítót ólommentes benzin termelésére. Stephen Wassersug a Regional Environmental Centerben felajánlja a hozzá beérkezett 1200 jelentkező adatait, hogy terveink elkészítéséhez a legjobb szakembereket alkalmazhassuk „project manager”-ekként. Optimizmusom még tovább növekszik, amikor megismerem az ENSZ, a Világbank, az IEAE, meg a kisebb államok segítőcélú programjait, mint az olasz ISMES-ét, a holland NOVAM-ét, és másokat. A így aztán február második felében felvillanyozva, optimizmussal telten nekiálltam, hogy kidolgozzak egy négyéves tervet kedves fővárosunk megtisztítására. A terv célja az, hogy a négy év végére a levegő szennyezettségét a felére, ólomtartalmát a tizedére csökkentsük, megháromszorozzuk a víztisztítók kapacitását, 25%-ra emeljük a hulladékok újrafelhasználását, és 25%-kal csökkentsük az energiafogyasztást. Az elkészült tervet évekre bontottam, majd az első évben elindítandó teendőket felosztottam 44 konkrét programra. A 44 pontot feláraztam, majd öt csoportba osztottam (levegő, víz, hulladék, energia és igazságszolgáltatás). Az öt programcsoport kivitelezésére öt „project manager” azonnali felvételét javasoltam. A programok önköltsége 252 millió dollárra adódott össze, s mivel a legkisebb 10 000, a legnagyobb 150 millió dollárba kerülne, mindenki, aki minket segíteni akar, találhat köztük érdeklődésének és képességeinek megfelelő programot. Mécs Imre titkárnőjének, Editnek, meg a Sarlósalapítványt képviselő Egri György titkárnőjének, Sárinak köszönhettem, hogy február 22-én átadhattam a kész munkát Demszky Gábornak. Azt tanácsoltam, hogy február 27-én, szerdán tartsunk egy nemzetközi sajtóértekezletet, amelyen ismertetjük ezt a Közép- Európában még egyedülálló tervet. Ezzel azt reméltem elérni, hogy ugyanakkor mozgósítjuk a nemzetközi közvéleményt, amikor átadjuk a tervet a követségek10 nr-OTT 24. évf. (1991), 1 -2. (118.) szám nek és pénzintézeteknek. Azt reméltem, hogy most az egyszer mi leszünk az elsők a sorban. Nem így történt. Amikor február 27-én bemegyek a Városházára, kiderül, hogy az öt „project manager” felvételére a hirdetést sem adták le az újságoknak, a környezetvédelmi tervet magát nem sokszorosították és nem küldték szét a pénzintézeteknek, követségeknek. A nyugati sajtó képviselőit sem hívták meg a sajtókonferenciára. Nem értem, hogy mi történt. Hallok valamit szabotáló bürokratákról, valami féltékeny bizottságról, de nem értem, mi van. Dühös vagyok. Gábor azzal vigasztal, hogy ne aggódjak, mert csak pár napot veszítettünk s minden rendben lesz. Azt mondja, hogy jövő hétfőre, március 4-re összehívja a budapesti környezetvédelmi vezetőket, s nekik majd kioszthatom a teendőket, ők majd gyorsan és szakértelemmel elvégzik, ami kell. Gábor meleg mosolya ellenállhatatlan, s ugyan nagyon zavar, hogy a pénzintézetek hiába váiják a február végére beígért tervünket, beleegyezem. Egy kikötésem van csak, hogy a hétfői összejövetelen valódi környezetvédők legyenek jelen. Gábor kérésére mindjárt diktálom is a neveket a titkárnőjének: Vit Laci, Perczel Károly és Anna, Vargha Jancsi, Tóth János, Bálint György, Kodolányi Gyula, Vásárhelyi Judit, Páska Csaba, Varga Mihály... Mivel most március 4-ig egyszerre időmilliomos lettem, felmegyünk a Csallóközbe, találkozunk Duray Miklóssal illetve a szlovák környezetvédők vezetőjével, Jaromir Sibl-lel, s elhozunk magunkkal egy tiltakozást a Bősnél még mindig épülő vízlépcső ellen, melyet 55 csallóközi polgármester írt alá. A hétvégre szülőfalumba, Kerepesre hívtak meg előadást tartani. Itt fejtem ki először nyilvánosan, hogy miért helytelen a kommunisták által felvett kölcsönök minden áron való törlesztése, s azt is, hogy minden környezetvédelmi gondunkat megoldhatná a „debt for nature swap” (adósságcsökkentés környezetvédelem fejében). Aztán végre eljön március 4., a főpolgármester által eltervezett gyűlés napja. A terembe lépve ismeretlen arcokat látok az asztal körül. Az általam felsoroltak közül egyedül Vásárhelyi Judit van jelen, mellé ülök. A gyűlés megnyitójaként elmondom, hogy miben is kérem az egybegyűltek segítségét: 1. Az általam kidolgozott terv azonnali eljuttatásában a követségekre, pénzintézetekhez és a világsajtónak. (A Budapestre akkreditált 200 külföldi újságíró címét már korábban átadtam.) 2. Az öt „project manager” állásnak az újságokban való meghirdetésében és egy bizottság felállításában, amely kiválasztja majd az öt legtapasztaltabb jelentkezőt. Javaslom azt is, hogy az UNIDO-tól vagy a Soros-alapítványtól kért fizetéskiegészítéssel tegyük lehetővé, hogy nyugati fizetéshez szokott szakemberek is pályázhassanak. Miután befejeztem mondókámat, Gábor megemlíti, hogy a fővárosnál senki sem kereshet többet, mint ő, s ezért a „project manager”-ek nem lehetnek fővárosi alkalmazottak. Na, mondom, ez jól kezdődik! Pedig a meglepetés csak ezután következik. A további hozzászólók nem is foglalkoznak a fenti két kérésemmel, hanem magát a tervet szedik darabokra. A fő és viszszatérő kifogás az, hogy a tervet nem a főváros
