Itt-Ott, 1991 (24. évfolyam, 1-2/118. szám)
1991 / 1-2. (118.) szám
idő, már negyedórája is elmúlt, hogy itt várakozom. A vékony falon átszűrődő szófoszlányokból ki lehet venni, hogy a tisztviselőnő valamelyik barátnőjével pletykálkodik a telefonon. Végülis valaki elveszti a türelmét és elkezd a vékony falon dörömbölni. A telefonbeszélgetés hirtelen félbeszakad és a válaszfal mögül felháborodott, ingerült női hang sistergi a szavakat: „Tanuljon meg viselkedni, nem otthon van. Ez egy bank!” Ezt úgy mondta, mintha azt mindenkinek kellene tudni, hogy a bank arra való, hogy az alkalmazottak telefonon beszélgessenek a barátjukkal — a bank költségén. Még eltartott öt percig, amíg végre kinyitotta az ablakot. Mérges arccal, rosszkedvűen pecsételte le a papíromat. A kórházi folyosó üres volt. A látogatási idő már rég elmúlt. Engedélyt kértem és kaptam, hogy tíz percre meglátogathassam idős barátomat, akit szívbajjal kezeltek. Egy ideig várakoznom kellett, mert éppen az orvos vizsgálta. A folyosón üldögéltem egy pádon. Velem szemben egy üres szék. Felette nagy tábla, ugyanolyan, mint 5-6 másik, végig a folyosó hosszában. Rajta messze virító betűkkel a felirat: TILOS A DOHÁNYZÁS. Hirtelen kinyílt az egyik ajtó, sebes léptekkel kijött egy ápolónő, leült a székre. Elővett egy cigarettás dobozt, gyors, ideges mozdulatokkal rágyújtott s utána megkönnyebbülten fújta a füstöt maga elé. Magatartásán láttam, hogy nem tart attól, hogy valaki rajtakapja. Az eszébe se jutott, hogy tőlem megkérdezze, zavar-e a cigarettafüst. Csüggesztően sok Magyarországon a dohányzók száma. Sajnos nagyon sok köztük a fiatal. Az otthoniak szenvedélyes dohányosok, a korlátozásokat nem respektálják. S ha felhívod a figyelmüket a cigarettázásnak ma már tudományosan bizonyított káros és gyilkos hatására, ingerülten leintenek azzal az érvvel, hogy a cigaretta az egyetlen kis öröm reménytelen életükben. Ezt a fejezetet szeretném azért egy pozitív mondattal befejezni. Az Andrássy úton sajnos végüket járják a környezetszennyezés miatt elpusztult, hajdan gyönyörű hársfák. De a 60-as számú háztömbnek új lakója van. Egy nagyvállalat székhelye, úgy hívják, hogy CHEMOKOMPLEX. Az egyik ablakban muskátlit is láttam. „Minden magyar felelős minden magyarért” Ott fogok állni majd őrhegyed ormán, a vén Gellérthegy keleti peremén: örök vigyázásban, örök szerelemmel, örök pásztorként, úgy nézlek én... „Ének Budapesthez”. 17. Ludas Mátyás füzet, 1927. Egy barátom telefonált. Felhívta a figyelmemet a gellérthegyi szoboravató ünnepségre. A Gellért szálló közelében parkíroztuk le a kocsit. A hegyre vezető úton kényelmesen ballagtunk felfelé. Á második világháborúban, Budapest ostrománál majdnem teljesen elpusztult a Gellérthegy növényzete. Azóta a hegyet újra parkírozták, legszebben éppen itt, a délkeleti oldalon. Negyedórás séta után felérkeztünk egy tisztásra. Innen, aránylag közelről és egy szokatlan perspektívából jól lehetett látni a Duna fölé emelkedő angyalszobrot kitárt karaival. A tisztás közepén egy kis tömeg gyülekezett, talán 200-250 ember. Az út szélén vésett kőtömb jelölte új nevét: Szabó Dezső sétány. Átfurakodtunk az egy csomóba sűrűsödött emberek között, hogy megnézhessük a szobrot. Szervátiusz Tibor alkotása, egy fekete márványból faragott hatalmas emberfej, Szabó Dezső feje. Nem lehet szavakkal leírni ennek az arcnak lenyűgöző kifejezését, a torz, dacos, acél akaratú, eb-ura-fakó fintort, az ajak keserű ívét! Nagy örömmel fedeztem fel a tömegben a magyar népiség híveit és barátait. A bennfentesektől megtudtam, hogy a szoboravatást az otthon megalakult Szabó Dezső Emléktársaság tette lehetővé, Szőcs Zoltán irányításával. A legjelentősebb adományokat Püski Sándor és Ilus, valamint Hőgye Mihály washingtoni református lelkész és felesége, Patricia adományozták. Mind a négyen hűséges MBK tagok. Lelkesen köszöntöttük egymást. Megkezdődött az ünnepély. A szobornál két egyetemista állt díszőrséget régi magyar diáktógában, az egyik a debreceni Református Kollégiumtól, a másik az Eötvös Kollégiumtól. Püski Sándor mondott bevezető köszöntőt, bejelentve „Az Egész Látóhatár” újrakiadását. Majd méltatta Szervátiusz Tibor alkotó művészetét és azt kívánta, hogy tervezett szoborsorozatának további alkotásai is mielőbb megvalósuljanak: a Körösi Csorna, Bartók és Kodály, a 48-49-es szabadságharc és az 56-os forradalom emlékművei. Szervátiusz a fejszobor közelében állt, fekete zsinóros ruhájában, fekete kecskeszakállával kísértetiesen emlékeztetve Petőfire. Faragó Laura a 35. zsoltárt, Szabó Dezső kedvenc vallásos énekét adta elő: „Perelj Uram perlőimmel.” Majd a „Júlia szép leány” balladának egy csángó változatát énekelte el. Az ünnepi beszédet Pomogáts Béla akadémikus, a Szabó Dezső Emléktársaság elnöke mondta. Az egyéniségével és munkáival nagy vihart aratott íróról megállapította Pomogáts, hogy Szabó Dezső rákényszerítette olvasóit arra, hogy szembenézzenek a magyar sorskérdésekkel: „Szabó Dezső regényei és tanulmányai, elbeszélései és lobogó indulatoktól izzó közírása a létünkből és történelmünkből eredő kérdéseket mondták ki s rájuk próbáltak választ adni... [Szabó Dezső] a lázadó magányt választotta, elutasítván a berzenkedő hatalmat és annak urait. Önmagából csinált pártot, mint előtte Petőfi, Vajda János és Ady, utána Németh László. Valamennyien inkább választották a magányos küzdelmet, mint a beilleszkedést, az egyezkedést, a megalkuvást...” Sellei Zoltán, Bánffi György és Kállai Ferenc színészek verseket mondtak. Az ünnepség végén az ismerősöket üdvözöltem: Béres Ferenc népdalénekest, Fekete Gyula és Csurka István írókat, Morvay Pétert, a regöscserkészet régi veteránját, Balczó András olimpiai bajnokot és sok más személyt. Mégegyszer a szoborhoz mentem, hogy jól emlékembe véssem Szervátiusz remekművét. Ekkor vettem észre a szobor fehér mészkő talapzatába vésett Szabó Dezső idézetet: „Minden magyar felelős minden magyarért.” A hegyről lefelé ballagva ennek a szép, szoboravató délutánnak a végén, eltöprengtem a halott író gondolatán. Mennyi megváltó erő van ebben az eszmében. Hiszen ha a három kertész felelősséget 8 1TT-0TT 24. évf. (1991), 1 -2. (118.) szám