Itt-Ott, 1991 (24. évfolyam, 1-2/118. szám)

1991 / 1-2. (118.) szám

tani róla, de az elém táruló kép mégis megdöbbentő volt. A Duna medrének nagyobb részét eltorlaszoló iszonyatos földtömeg apokaliptikus látványt nyújt. Hatását ezen a napon csak fokozták az égre tornyosuló sötét felhők. Ugyanazok az érzések kerítettek hatalmukba, mint az 56-os mártírok temetőjében. Valóságos fizikai fájdalommal hasított belém a hátrahagyott szörnyű örökség tudata. A temető az ártatlanul legyilkolt áldozatok búcsújáróhelye, itt Nagymarosnál a megalázott, megerőszakolt természet csüggesztő sivársága. Sem Istent, sem embert — s bár materialisták voltak —, a természetet sem respektálták. Mikor tudja a szegény, rosszkedvű, szomorú és pénztelen magyar nemzet ezt a pusztítást megszüntetni és a kis ország hajdani ékességét, a Dunakanyart régi szépségében visszaállítani?

Pestre visszakerülve közlekedési torlódásba kerülünk. Egy utcasaroknál állunk, mellettünk egy újságárus bódé. Unalmamban nézegetem a kirakott olvasnivalót. Öt-hat újság kivételével a választék silány minőségű, otromba és ízléstelen pornográf kiadvány. Öcsém ironikusan magyaráz:

— A kapitalizmusból egyelőre csak a pornográfia érkezett meg hozzánk. No meg a gengszterek. Ijesztő mértékben elszaporodtak a lopások, rablások és gyilkosságok. — Nem akartam vitába bocsájtkozni vele. Csak annyit jegyeztem meg, hogy a kulturális környezetszennyezést lehetne megfelelő szabályozással csökkenteni, anélkül, hogy a demokrácián és a szabadságon csorba esnék.

Egy parkban üldögélek, figyelem az énekes madarakat, a lepkéket. A park helyén hajdan bolgár kertészet terült el, akárcsak a környező lakótelepek helyén. A parkban a fák és a díszcserjék egészségesek, dúslevelűek. A bolgárok jó termőföldet hagytak hátra. A park meglehetősen elhanyagolt, sok a gaz, a bokrokat már régen meg kellett volna nyesni, a fű is lábszárközépig ér. A közelemben négy ember dolgozott. Helyesebben három dolgozott és egy nézte. A fővárosi kertészet karbantartó munkásai lehettek. A füvet vágták le. Közülük az egyik a csoportvezető lehetett, ő a fűben heverészett. Néha felállt, valamit magyarázott, mutogatott a többieknek, aztán visszafeküdt. Az egyik munkás tologatta lassacskán-lassacskán a fűnyírógépet, a másik gereblyézett, a harmadik kis boglyákba rakosgatta össze a levágott füvet. Félóránként abbahagyták a munkát, cigaretta szünetet tartottak. Ilyenkor mind a négyen a fűben hevertek. Amerikában erre a munkára csak egy embert küldött volna ki a kertészet s az fél nap alatt elvégezte volna a négy ember egésznapos munkáját. S ha amerikai, vagy japán fűvágógéppel dolgozik, akkor legfeljebb két óra hosszat tartott volna. A malomkő súlyú kommunista örökség hosszú listáján nemcsak az áldozatok tízezrei szerepelnek, nemcsak a könyörtelen környezet- és természetrombolások, hanem a tönkretett munkafegyelem is. A „munkások államában” elpusztult a munkások munkaerkölcse és munkakedve.

De nemcsak a munkaerkölccsel és a termelékenységgel van baj. Az emberek közönyösek a munkájuk minősége iránt, nem törődnek vele. Nem él bennük a jól végzett munka büszkesége. A Császárfürdőbe jártam hetekig, a természetes hőforrásokból táplált

medencékbe. A fürdő belsejének egy részét akkor festették újra. A festés trehány módja a festők munkájára irányította a figyelmemet. Semmiféle elóvigyázati intézkedést nem tettek, hogy a környezet be nem festendő részeit ne piszkolják össze. Régimódi olajfestéket használtak, olyant, ami erősen fröcsköl. Ezért a falakon, a lépcsőházban lévő farészek, fémkorlátok, gránitburkolatok, lépcsőfokok és a folyosók kövei hamarosan tele lettek beszáradt olajfesték cseppekkel. Ezeket csak igen kínos, hosszadalmas és költséges munkával lehet eltávolítani. Lehet, hogy ez már bele volt kalkulálva az árba. Ha ez így van, ez kidobott pénz volt, hiszen el lehetett volna kerülni néhány védőlepedő megfelelő alkalmazásával. Ezek a magyar festők ilyen mentalitással a nyugati világban sehol nem tudnának megélni.

Egész nap esik az eső. Újságokat, folyóiratokat olvasunk. Öcsém csak erdélyi és bukaresti magyar újságokat és folyóiratokat járat. Mikor kérdeztem tőle, hogy miért nem olvas budapesti lapokat, azt válaszolta, hogy ezeket a lapokat ugyan magyar nyelven írják, de semmi közük a magyarsághoz, vagy a magyar nemzeti érzéshez. Ez még ideérkezésem első napjaiban történt. Azóta végigtanulmányoztam a pesti sajtót és igazat adok a testvéremnek. Az újságok jelentős része silány minőségű, szenzáció-hajhászó bulvárlap, javarészük külföldi kézben (Rupert Murdock, Robert Maxwell). De a többit is hiába olvassa az ember. A szelíd forradalom eredményeképpen az újságírók is helyükön maradtak, miután évtizedeken át a rendszer szócsövei és kiszolgálói voltak. Aczél György szellemárnya kísért a magyar médiában. Aczél a hajdani kulturális nagyfőnök elmenekült, állítólag Bécsben él, álnév alatt. De szellemi öröksége itt maradt. Aczél hosszú éveken át kínos gonddal dolgozott azon, hogy a nemzetet megfossza szellemi, kulturális és történelmi hagyományaitól: identitásától. Ez a magyar-identitásnélküli hang árad ma is a pesti sajtóból. Valóságos felüdülés a pesti lapok után egy erdélyi újságot elővenni — akármelyiket.

A sajtóhoz hasonlóan a rádió is magyar tolláitól megkopasztott énekes madár. Hányszor kell Bartóknak és Kodálynak újjászületnie ahhoz, hogy a magyar rádió reggeli műsorában szép magyar zenét és éneket is hallgathassunk? S a magyar muzsika mellett nem lehetne klasszikus zenét is beilleszteni? Feltétlenül szükséges, hogy minden reggel, unos-untalan csak rock-zene áradjon a Kossuth rádió hullámhosszán? Orosz gyarmat voltunk 45 évig. Most önként, lihegve legyünk amerikai kulturális gyarmattá, feladva egyéniségünk jegyeit? Televíziót keveset néztem, nem tudom, milyen a műsor. Testvérem szerint nem jobb a rádiónál és a sajtónál. Kivételek a hírműsorok, a TV-híradó, A Hét és a Panoráma. A Panoráma egyórás műsorát az 1990-es csíksomlyói búcsúról láttam. Kiváló volt.

Egy bankban álldogálok az egyik ablaknyílás előtt. Kisebb dollárösszeget akarok beváltani forintra. A kasszától ideküldtek, hogy a kitöltött igénylőcédulát lepecsételtessem. A nyílás azonban redőnnyel el van zárva és tábla lóg rajta: Ideiglenesen zárva. Várok. Várunk. Már heten-nyolcan vagyunk. Telik-múlik az

ITT-OTT 24. évf. (1991), 1-2. (118.) szám 7