Itt-Ott, 1991 (24. évfolyam, 1-2/118. szám)
1991 / 1-2. (118.) szám
Amerika Ludányi András (Ada, OH): Az angol legyen az Egyesült Államok hivatalos nyelve? Azt olvastam az újságban, hogy Puerto Rico kormányzója, Rafael Hernández-Colón aláírásával szentesítette azt a vitatott törvényjavaslatot, miszerint Puerto Ricoban a spanyol lesz a hivatalos államnyelv. Ezzel megváltoztatta azt az 1902 óta érvényes jogi állapotot, amelynek értelmében a tartománynak két hivatalos nyelve van, az angol és a spanyol. A spanyol-amerikai háború végével ugyanis Puerto Rico spanyol anyanyelvű lakossága az Egyesült Államok fennhatósága alá került. Ekkor vezették be az angolt mint — második — hivatalos nyelvet. Miért vált ez a változtatás 1991-ben szükségessé? Aki figyeli az amerikai közéletben folytatott küzdelmet a kétnyelvű oktatásért, az talán megérti a puerto ricoi kormányzó retorziós — bár csak szimbolikus — visszavágását. Az elmúlt tíz év folyamán tudniillik több amerikai állam kormánya beadta a derekát bizonyos demagóg kampányoknak, melyeknek az a céljuk, hogy az angolt tegyék meg az Egyesült Államok hivatalos nyelvének. Furcsa egy helyzet. Kétszáz évig nem kellett a hivatalos nyelv, most pedig, amikor az angol már világnyelvvé lett, és mindenütt lázasan tanulják, épp most lehetünk az Egyesült Államokban egy majdnem pánikszerű nyelvi nacionalizmusnak a szemtanúi. Ez pedig azt a veszélyt rejti magában, hogy a nyelvi nacionalizmusra nyelvi nacionalizmus lesz a válasz. Ezt jelenti Puerto Rico-ban is a kormányzói döntés, de kanadai szomszédjainknál is hasonló lépéssel fenyegetőznek a franciák. Miránk, amerikai magyarokra nézve ez a fejlemény több okból is aggasztó. Elsősorban azért, mert saját történelmünk megtanított bennünket arra, hogy a „hivatalos nyelv” kikiáltása csak polarizálja az embereket. Amikor II. József a latin helyett a németet akarta nálunk államnyelvként bevezetni, a német azonnal ellentétbe került a magyarral. Amikor pedig Magyarország nyilvánította hivatalos államnyelvnek a magyart, ugyanígy került anyanyelvűnk ellentétbe a szlovák, a horvát, a román, rutén és szerb nyelvekkel. A nyelvnek az ilyen hivatalossá tétele a nacionalista agitációnak a legostobább megnyilvánulása. De nem csupán történelmünkből tudjuk, hogy ennek az akciónak csak tragikus lehet a kimenetele, hanem a jelen helyzet megítéléséből is: számunkra mindenesetre kedvezőtlen kihatással lesz ez a nacionalista akció, mind itt, az Egyesült Államokban, mind pedig ott, Közép-Európában. Itt azért, mert nekünk nincs tömegünk, amely megvédhetne ennek az otromba nyelvharcnak a következményeitől. A komikum mindebben az, hogy a spanyol anyanyelvűek, akik ellen a játszma irányul, egyáltalán nincsenek általa veszélyeztetve, mert akkora az arányszámuk majdnem mindenütt az Egyesült Államokban, hogy utánpótlásuk kimeríthetetlen. Nekik csak előnyükre válhat a nyelvük elleni támadás, mert semmi egyebet nem fognak vele elérni, mint azt, hogy nagyobb nyelvi — és nacionalista — öntudatot váltanak ki vele a spanyolnyelvűek tömegeiben. Az áldozatai ennek a kampánynak a kisebb, magunkfajta közösségek lesznek. Odaát, Közép-Kelet-Európába felé viszont igen rossz példával szolgálnak az amerikaiak ezzel a kezdeményezéssel. Összekuszálják a fogalmakat és az érzelmeket, s megnehezítik — különösen az innen kiinduló — kisebbségi jogvédelmet Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, de másutt is. Hogyan követelhetünk mi hitelesen magyarnyelvű iskolákat Erdélyben vagy a Vajdaságban, ha itt ellenezzük a kétnyelvű oktatást, és a nemzeti állam legintoleránsabb intézkedéseit akarjuk ráoktrojálni amerikai polgártársainkra? Ha itt, a nyugati világ vezető, legszabadabb társadalmában szabad elnyomni a nyelvi kisebbségeket, akkor bárhol szabad. Olvasóink közül sokan bizonyára nem tudják, hogy az amerikai magyarság számos szervezete bedőlt az „U.S. English Lobby” ügyesen megszervezett kampányának, amelynek az egyik célja épp az, hogy amerikai nemzetiségi szervezetek is támogassák akciójukat az angol nyelv hivatalosítása érdekében. Ennek a lobbinak az agresszív képviselői minden szervezet vezetőségét felhívja telefonon, s engedélyt kér arra, hogy szervezetük nevét a támogatóik közt sorolhassák fel állami és szövetségi szinten folytatott angolosítási akciójukban. Minket is felhívtak, jól megfogalmazott propagandaanyagot küldtek. Ebből derült ki, hogy eddig nem kevesebb, mint tizenkét — köztük néhány igen nagy és tekintélyes — amerikai magyar szervezet vált hadjáratuk dicstelen szövetségesévé. (A legtöbb esetben a tagság véleményének figyelembe vétele nélkül a vezetők egyszerűen és önkényesen — de nem valami felvilágosultan — úgy döntöttek, hogy támogatói lesznek az „U.S. English” mozgalomnak.) A „U.S. English” mozgalomnak valószínűleg azért sikerült magyar (s hasonlóképpen: cseh, szlovák, stb.) szervezetek vezetőit ügyüknek megnyerni, mert rafinált módon a nemzetiségek Amerikával szemben tanúsított patriotizmusára apellált. A Magyar Baráti Közösségnek azonban fel kell vállalnia e téren is a felvilágosító munkát amerikai magyar körökben, hisz fennmaradásunk függ e kérdéstől mind itt, mind a Kárpát-medencében. De nemcsak mint magyarok ellenezzük a hivatalos nyelv törvénybe iktatását. Mint jó amerikai állampolgároknak is meggyőződésünk, hogy ez az akció az Egyesült Államokra nézve is ártalmas, mert ahelyett, hogy a társadalmi békét szolgálná, csakis éles, nacionalista ellentétet fog kiváltani a spanyol anyanyelvűek soraiban, s rossz vért szül köztünk és latin-amerikai szomszédjaink között. □ ÍTT-OTT 24. évf. (1991), 1-2. (118.) szám 45
