Itt-Ott, 1991 (24. évfolyam, 1-2/118. szám)
1991 / 1-2. (118.) szám
Magyarország Cseh Tibor (Midland Park, NJ): Jegyzetek rosszkedvű országból (Magyarország, 1990) Az elmúlt hat év alatt az öcsém alig változott, de Budapest annál inkább. A PANAM-MALÉV járattal érkeztem a ferihegyi repülőtérre. A repülőgépen Újvági Péterrel találkoztam, a toledói magyar politikussal, az MBK lelkes, régi tagjával. Péter egy toledói, amerikai üzletember-csoportot kísért el Magyarországra, akik üzleti befektetés lehetőségeit jöttek tanulmányozni. A gépnek amerikai és magyar kísérőszemélyzete is volt, a PANAM, illetve a MALÉV részéről. Két-három évig a MALÉV ilyen együttműködési módon dolgozik az amerikai vállalattal, mielőtt saját járatát elindítaná New Yorkból. Az egyik magyar lány bemondta, hogy az utasokkal öt nyelven tudnak beszélni s az öt között felsorolta a portugált is. így aztán útközben portugálul beszélgettem az egyik magyar légikisasszonnyal a legfrisebb magyarországi hírekről. Már az ő beszámolójában is feltűnt az a rosszkedvű közöny, amivel a választásokról és az eljövendő korszak reménytelenségéről beszámolt. Vasárnap reggel érkeztünk a repülőtérre. Csak két gép várakozott a leszállóhelyen. Mindkettő az EL AL gépe, utasai éppen beszállóban voltak, kivándorló szovjet zsidók Izrael felé. Az útlevél- és vámvizsgálat pillanatok alatt lezajlott, öcsémmel átöleltük egymást, beültünk a kocsijába, és már útban is voltunk otthona felé, a Kertvárosba, Ond Vezér tere közelében. A város üres volt, a pestiek elmentek a Balaton mellé, vagy a Velencei tóhoz, esetleg a Mátrába. Körbementünk a kihalt körutakon, utcákon, hogy ízelítőt kapjak a város mai arcából. Lehangoló volt látni az elhanyagolt házakat. A kormos, piszkos, lehullott vakolatú falak sivár, leverő látványt nyújtottak, malter, festék után áhítoztak. A középületek sem voltak kivételek. Csüggedten láttam, hogy a Képzőművészeti Főiskola régóta karbantartást nem látott, szép épülettömbje mennyire rászolgált a festőállványokra. S ha az épületek lehangolóak, nem kevésbé vigasztalan látványt mutatnak a járókelők. Szomorú, gondterhelt arccal róják az utcákat, s ha véletlenül összeütköznek, durván ripakodnak egymásra. Mi történt a hajdani vidám, sőt bohém Budapesttel? Hová lett „Kelet-Éurópa legvidámabb barakkja”? Ha beszélgetésbe eredsz az otthoniakkal és kérdezed a rosszkedv okát, a válaszokból csüggedt, reménytelen pesszimizmus árad feléd. Úgy látják, hogy egy nemzedék élete sem elég ahhoz, hogy a kommunisták által örökségül hagyott gazdasági csődből és nyomorúságból kikecmeregjenek. Ha ellenekezni próbálok s felemlítem a sikeres cégeket, melyek külföldi tőkével és gyökeresen megváltoztatott munkaerkölccsel kezdenek jó eredményt felmutatni, türelmetlen legyintés a válasz: egy csepp a tengerben. Az épületek szürke egyhangúságát egy japán cég hatalmas plakátjának derűs, ragyogó színei szakították meg. A plakátnak ez volt a felirata: „Magyarországon is megismétlődhet a japán csoda”. Hangosan magam elé mormogtam a feliratot, mint egy varázsigét. Testvérem keserűen válaszolt rá: „Ne félj, nem lesz magyar csoda.” Mit mondhattam erre? „Hit nélkül nem is lehet.” Budára igyekeztünk a Margit hídon át. A Szent István körút felett a Playboy folyóirat hatalmas reklám-zászlaját lengette a Dunáról fújdogáló szél. A 300-as és a 298-as parcellák Egy szép verőfényes napon kimentünk a rákoskeresztúri temetőbe. Ritka mostanában a szép, tiszta levegőjű nap Budapesten. A teljesen szabadjára eresztett környezetszennyezés, a rosszul beállított Dieselmotorok, a Trabantok ezreinek füstöt okádó kétütemű motorjai, a kazánokban, kemencékben égetett kéntartalmú szenek és a kémiai gyárak füstje, gőzei és gázai mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az év legnagyobb részében maró, fojtó köd, „szmog” lepi a főváros légterét. De ezen a szép, napsütéses júniusi délelőttön az északi szél megkönyörült a város lakóin, elzavarta a piszkos ködöt, a város megszépült, a Duna királynője lett újból, ahogy diákkoromból emlékeztem rá. A temetőben megnéztük apám sírját. Szépen rendben volt, öcsém és anyám gondozzák. A felirat sem kopott le még az elmúlt 17 év alatt: Jézus, áldd meg Erdély népét! Ezután a temető legvégéig mentünk hátra. A parcellák gondozottsága fokozatosan megszűnt, az utolsókat teljesen benőtte a bozót. A bennük lévő, düledező, tüskés repkénnyel benőtt fejfákról alig lehetett egy-egy nevet, évszámot leolvasni. A 300-as parcella teljesen ki van tisztítva. Sem fák, sem bokrok nincsenek benne és gyepje gondozott. Itt van Maiéter Pálnak és három társának, Gimes Miklósnak, Szilágyi Józsefnek és Losonczy Gézának kopjafával megjelölt sírja. A négy mártír síremléke előtt emlékoszlop áll, mely Povl Bang-Jensenre emlékeztet, a magyar forradalom dán mártírjára. Jensen volt az Egyesült Nemzeteknek az a magasrangú tisztviselője, aki az 56- os szabadságharc eltiprása után a legerélyesebb, szovjetsugallatú diplomáciai nyomás ellenére is megtagadta azon magyar menekültek névsorának a kiadását, akik az ENSZ különbizottsága előtt vallomást tettek a magyar szabadságharc részleteiről. Jensent az öngyilkosságba hajszolták a szovjet ügynökök, sokan úgy vélik, hogy meggyilkolták. Nagy Imre sírja nem a főhelyen van, hanem a mellette lévő 301-es parcellában. Éz a szám ma már az egész magyarság számára 56 mártírjainak emlékét szimbolizálja. A sírdomb végében egyszerű falusi fejfa, rajta a felirat: Itt nyugszik NAGY IMRE 1896-1958 BÉKE PORAIRA Néztem az egyszerű síremléket és eszembe jutot- ITT-OTT 24. év). (1991), 1 -2. (118.) szám 5
