Itt-Ott, 1991 (24. évfolyam, 1-2/118. szám)
1991 / 1-2. (118.) szám
PIPAFÜSTNÉL.. 1330. április 17-én Zách Felicián, a fiatal Kázmér herceg által megerőszakolt Zách Klára udvarhölgynek felbőszült apja Visegrádon behatolt a királyi ebédlőbe, ahol karddal rontott Károly királyra s a királynéra, Erzsébetre, Kázmér nővérére. Felicián a királyt a karján megsebesítette, a királynénak pedig négy ujját levágta mielőtt Cselényi János asztalnoknak sikerült csákánnyal leütnie. De ki ne tudná a mesét Arany János balladájából a királnyé négy ujjáért kipusztított Zách családról? — A bosszú részletesebb borzalmai azonban kevésbé ismertek. Felicián fejét Budán, testrészeit, végtagjait más városok kapujára szegezték ki, május 15-ikén pedig ítéletet hozott az ügyben a „központi bizottság”: a nádor, a vajda, a szlavón s a macsó bán, az országbíró, a királyi tárnokok, a főasztalnok és a főlovászmester (akkor ezek miniszteri rangnak számítottak), a székelyek ispánja, 13 megyei főispán, valamint a bosnyákok két ispánja. A Zách nemzetséget harmadíziglen kegyetlen halálra ítélték: Klárának orrát, ajkát, mindkét kezéről négy-négy ujját levágták, a bakók aztán lóra kötözve s kínjában ordítva végighajtották a környék utcáin mieltőtt végeztek volna vele. Klára nővérét s annak gyerekeit is megkínozták majd lefejezték, fivérét szolgájával együtt lófarkához kötve hurcolták halálra. Zách Felicián nővérének, Kopay Sebének a fejét a lévai vár előtt ütötték le, Kopayt börtönben senyvesztették el, fiaiknak a keresztes lovagok gondozásában veszett nyoma. A Zách nemzetség minden többi felderíthető tagja örökös szolgasággal és jószágvesztéssel fizetett Felicián merényletéért. Nem is tudom, miért pont ez a történet jutott eszembe amikor nemrégen Pesten járva egy régi ismerősöm, jó magyar értelmiségi a tegnapi ellenzékből, részben azzal magyarázta elégedetlenségét a mai magyarországi helyzettel, hogy „nem volt meg a katarzis” az elmúlt két év alatt, s ezért nem következhetett be az a nemzeti lelki megújhodás sem, amire szerinte oly sokan oly sokáig vártak volt. Csendesen megjegyeztem, hogy katarzis nincsen tragédia nélkül. — Látod, ezzel most nagyon meghökkentettél — mondta ő erre, aztán másra terelődött a beszélgetés. Kádár János öregkorában, amikor már nyíltan lehetett, ha írni nem, hát legalább beszélni ötvenhatról, gyakran hallottam hazai barátaimtól, hogy a magyar nép beleőrült abba, hogy a forradalmat nem volt szabad — Freudtól kölcsönzött csúf, németes szóval — „lereagálnia”. A magyar népet illető diagnózissal soha nem értettem egyet, az elfojtott érzések s a hazugságok erkölcsileg káros hatását azonban magam is beláttam. De zavart a lereagálást hiányolóknak egy soha ki nem mondott sejtetése: hogy ahhoz viszont friss vér kell. Még inkább zavar, amikor értelmes emberek ma a katarzist emlegetik. Hisz ha bosszúról lenne szó, még megérteném, bár magyarember aligha képes rá, hacsak nem frissiben; ám negyedfél évtized után nincs kin bosszút állni, okosabb az igazságtételt Istenre bízni ha hiszünk benne, beletörődni a múltba hogyha nem. De aki katarzist keres, az úgyis tudja ezt, s akármi lehet, csak bosszúvágyó nem. Minden gimnazista megtanulja, hogy a katarzis Arisztotelész szerint az a lelki megtisztulás, melyet a hős bukásának átérzése vált ki a tragédia szemlélőjében. Az irodalmár azonban azt is tudja, hogy Arisztotelésznek ilyen magyarázata híg modern lé a görög óborhoz képest: a görög ugyanis nem szemlélője volt a tragédiának, hanem részvevője, mint a hívő katolikus a misének, a katarzis szó pedig tisztító szertartást is jelentett, egyéb alakjaiban engesztelést, sőt engesztelő áldozatot. Eszerint a tragédiában részt vevő azonosul a hőssel, átéli annak kínját és halálát, részvéte és félelme által megtisztul, megszabadul szenvedélyeitől. Ezerkilencszázötvenhat megrészegítő tragédiáját az egész magyar nép átélte. Hőse nem, vagy nem csupán az elesettek s a rejtve, gyáván kivégzettek voltak, hanem maga a nemzet. Persze ha hangosan szabad sikoltani és átkozódni, könnyebben ment volna a lereagálása a történteknek; még könnyebben ha mindez a praktikus lélektanhoz sokkal jobban értő középkorban játszódik le, ha Nagy Imréék „csonka arcú testét” végighurcolják az országon s annak szeme láttára rúgja ki Bogár talpuk alól a zsámolyt, hogy elborzadva nézzék végső vonaglásukat a jobbágy-faluk. így valóban nem lehetett teljes a katarzis, a hős nép bukásának homályossá fojtott emlékét ráadásul az ő győzelmének kiáltották ki, mára pedig alig maradt meg az egészből egyéb, mint az engesztelő áldozat füstölgő húsának édes-kesernyés illata, íze a szájban. De aki egyszer — ifjan — belekóstolt eme isteni eledelbe, aki azóta titkon meg-megkívánta s kívánná még most is, köszvényes korában s hiányos foggal, nem csoda, ha megcsalatkozva veszi tudomásul, hogy falatnyi sem juthat már neki belőle. Mert most nem volt, nem is lesz véres áldozat, nem volt, nem is lesz magyar tragédia. Most az egyszer nem buktunk el, ezért nem is válhattunk újból tragikus hősökké — a magunk szemében. Végre kivívtunk egy nem is olyan kicsiny győzelmet, munkával, csellel s hosszú türelemmel, és ha ma nincs miért „vért fröccsentem a tűzbe s leszúrni a fehér lovat”, ennek csak örülnek velem együtt mindazok, akiknek elegük van a sok dicső bukásból, akik tudják, hogy nem csak tragikus hősöket ismer a világ, s hogy a bukásokban való kéjelgés nem egyéb, mint a sikertől, az élettől való félelem. De hiszen Arisztotelész sem vélte ezt másképp.—éji Lei 4 ITT-OTT 24. évi. (1991), 1-2. (118.) szám
