Itt-Ott, 1991 (24. évfolyam, 1-2/118. szám)

1991 / 1-2. (118.) szám

ami akkor elérhetőnek látszott: az ún. szocializmusnak egy megreformált, valamivel emberibb, valamivel magyarabb formája, a magántulajdonnak bizonyos keretek között való visszaállítása, parlamentáris demokrácia több párt — köztük természetesen a Kommunista Párt — részvételével, nagyobb nemzeti függetlenség, de persze a Szovjetunió érdekeinek figyelembevételével. Nem tudok felelős politikusról, munkás- vagy diákvezérről, aki 56-ban a korlátlan magántulajdon — tehát a nyugati kapitalizmus — visszaállítását, a mindenható Pártnak a hatalomból való teljes kizárását, a Szovjetuniónak való tökéletes hátatfordítást és a száz-százalékos nyugati orientációt követelte vagy javasolta volna. Valóban, az 56-os forradalom követelései, céljai eltörpülnek a most elért és még elérhető eredmények mellett.

De hát akkor mi szükség van 56 emlékének ébrentartására? Tulajdonképpen semmi — hangzik el a vélemény mostanában egyre gyakrabban. 56 elvesztette aktualitását, túllépett rajta az idő, nem érdemes vei foglalkozni.

Kedves Barátaim, nem állnék itt, ha osztanám ezt a véleményt. Nemcsak hogy nem osztom, épp azért fogadtam el ezt a meghívást, mert azt tartom feladatomnak a mai évfordulón, hogy beszéljek meggyőződésemről: 56 öröksége változatlanul olyan kincs, amit végzetes hiba volna kidobni a hajóból.

Kezdhetném az érvelést azzal, hogy, ki tudja, 1956 forradalma nélkül vajon lett volna-e szabadságot érlelő 1989? De ezzel nem érvelek, mert tudós történészek mondják, hogy történelmietlen, tudománytalan az ilyen kérdés: „Mi lett volna, ha...?” Lehet, hogy igazuk van, de nekem nem a tudomány, inkább az ösztönöm súgja: az 1989-es világméretű változáshoz vezető folyamat 1956-ban Budapesten indult el.

Azzal viszont érvelek, hogy a nép és vezetői 1956- ban önzetlenségről, áldozatkészségről, politikai bölcsességről, érett megfontoltságról tettek bizonyságot. Kezdjük a néppel: a becsapott munkás, akinek a nevében Rákosi és bűntársai garázdálkodtak, ismét vállalta az újjáépítést, anélkül, hogy azonnali paradicsomi jólétet követelt volna magának. A kisemmizett, megalázott paraszt megosztotta kenyerét azzal a fővárossal, amelytől a megelőző években csak rúgást kapott. Előrebocsátva, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, ki merem mondani: a Kádár-féle gulyásszocializmusban vagy az emigráció kényelmében felnőtt nemzedékekből sokan példát vehetnének róluk. Hasonlót mondhatok a vezetőkről: Bibó István és más jelentős gondolkodók és politikusok nem gyávaságból szabtak korlátokat gondolataiknak, nem megalkuvásból maradtak meg javaslataikkal, követeléseikkel az akkori világhelyzet-megszabta reális lehetőségek között, nem elvtelenségből tették félre véleménykülönbségeiket; a közös veszedelem viharfelhői alatt felelős államférfi nem tehet mást. A mai — szerintem túlságosan zajos — magyar politikai élet porondján látok nyüzsögni olyan embereket is, akik mérsékletet, önzetlenséget, egymás iránti türelmet tanulhatnának tőlük. Mert a viharfelhők — talán nem tartozik a témához, de hadd mondjam ki — Magyarország felett most is gyülekeznek...

A politikai bölcsesség, a mértéktartás, a különböző 18 ÍTT-OTT 24. évf. (1991), 1-2. (118.) szám

világnézetűek összefogása, az áldozatkészség, a saját esetleg jogos de pillanatnyilag teljesíthetetlen anyagi és egyéb igényeink ideiglenes mérséklése — szinte mindaz, amire ma józan ész szerint a kibontakozáshoz szükség volna, 56 örökségében található meg. Ezt annyira magától értetődőnek, annyira nyilvánvalónak érzem, hogy további bizonyításra nem is vesztegetek időt.

Azonban 1956 hagyott ránk valami nehezebben megfogalmazható értéket is. Amire korábban már céloztam, „az emelkedő nemzetiről szólva, de amit szeretnék félreérthetetlenül megfogalmazni. 1848 példáját hívom segítségül. Minden gyerek tudja, mit tett Petőfi Sándor, barátaival, ama március 15-ikén. De meg meijem-e kérdezni egy magyar társaságban: hányán tudják, hogy ugyanazon a napon, március 15- ikén kezdődött a magyar országgyűlés Kossuth-vezette küldöttségének bécsi diadalútja? Amelynek során a kicsit félkegyelmű császár és király pityeregve kérte, hogy ne vegyék el tőle a trónját? Hányán emlékeznek olvasmányaikból arra, hogy Wesselényi Miklós március 3-ikától számította a 48-as események kezdetét? Mert Kossuth aznap terjesztette a pozsonyi országgyűlés elé a királyhoz intézendő felirat szövegét, amelyet aztán az említett küldöttség vitt Bécsbe. Ki tartja még számon, hogy április hetedikén alakult meg az első felelős magyar minisztérium? Mi az oka annak, hogy a nemzet emlékezetéből mindebből szinte semmi sem maradt meg? Mivel magyarázható, hogy 1848 tavasza nem a felidézett nagyon fontos események sorozatára emlékeztet bennünket, hanem csak arra a jelenetre, amely az akkor még mellékszínpadnak számító Pest-Budán játszódott le? Ahol egy a Pilvax kávéházban átvirrasztott éjszaka után néhány fiatalember kiment az utcára s kinyomatott egy verset meg egy politikai követelést. Amelynek pontjai mellesleg nagyjából azonosak voltak az ellenzéki politikusok programjával. Miért ezeket az ifjakat ünnepeljük közel másfél évszázada?

Hitem szerint nem annyira azért, amit tettek, inkább azért, ahogyan tették. Azért, mert nemzetünk 1848-49-es szabadságküzdelmében Petőfiék tette volt a forradalom!

Ne féljünk a forradalom szótól! Bevallom, engem évtizedek óta zavar, hogy — mintha valami illetlen kifejezés volna — kerülgetjük a szót még ebben az országban is, amely létét egy forradalomnak köszönheti! Holott Budapesten forradalom tört ki 1848-ban éppúgy, mint 1956-ban. S bár kétségtelen, hogy a küzdelem mindkét esetben szabadságharccá változott az idegen csapatok beavatkozása révén, egyik esetben sem annak indult. Kedves Barátaim, ez nem politikai, hanem nyelvi kérdés: nyelvünk hiányos ismeretére vall, ha ezt a két fogalmat összekeveijük. Saját kormányát, ha kell, forradalommal űzi el a nép, betolakodó idegen hadsereg ellen szabadságharcot vív. Sejtem én persze, honnan az idegenkedés: a forradalom szót sokszor bemocskolták azok, akik fegyveres banditák vagy félrevezetett fanatikusok hatalomátvételét is „forradalomnak” titulálták, olykor a „nagy” jelzővel is ellátva. De ez nem ok arra, hogy mi az ő értelmezésüket fogadjuk el a magunké helyett! Amit én — Petőfit, Adyt és más nagyjainkat követve — for-