Itt-Ott, 1991 (24. évfolyam, 1-2/118. szám)
1991 / 1-2. (118.) szám
radalomnak nevezek, az nem holmi gyújtogató és gyilkoló csőcselék lázadása. A szónak abban az értelmében, ahogyan ezt a márciusi és az októberi fiataloktól is megtanulhatjuk, a forradalom nem egyéb, mint Eszme és Erkölcs beleszólása a politikába, bátor embereknek az igazságért, a szabadságért való megmozdulása, a következményekre való tekintet nélkül. S akit én forradalmárnak nevezek, arra nem az a legjellemzőbb, hogy fegyvert fog. Inkább az, hogy fegyvertelenül is szembefordul ágyúkkal és tankokkal, s fegyverhez inkább csak önvédelemből nyúl. Aminthogy pontosan ez történt Budapesten 1956 október 23- ikán... Persze, hogy 1848-ban szükség volt — mérhetetlenül nagy szükség volt — Széchenyi, Kossuth, Deák, Batthyány, Eötvös tudására, bölcsességére, de talán még nagyobb szükség volt a forradalomra, „a tisztaságnak arra a meredek sólyom-mozdulatára” (hogy megint Németh Lászlót idézzem), amit Petőfi jelent nekünk. Úgy érzem tehát, hogy a nemzet emlékezete 1848 esetében nem téved; remélem, hogy méltóképpen fogja őrizni 1956-ot is, évszázadokon át. Ép ésszel nem vonhatjuk, nem is vonjuk kétségbe, hogy okos, művelt, tapasztalt vezetők nélkül nem sokra megyünk. Vita nélkül, egy emberként szavaznék meg bármely politikus, vallásvezető vagy tanár leváltását, ha bizonyítva látnók, hogy nem ért a mesterségéhez. De ugye egy kicsit másképp bólogatunk, ha valaki ilyesmit idéz: „Minden állam támasza, talpköve a tiszta erkölcs...” Bizonygatjuk ugyan — mert így tanultuk az iskolában —, milyen szép az a vers, milyen nagy költő az a Berzsenyi! De valami olyan hangsúllyal mondjuk ezt, mint amikor arról esik szó, milyen szépen beszélt a tisztelendő úr vagy a tiszteletes úr a templomban. Mert ugyebár a tudás vagy nemtudás száraz tényei perdöntőek, de ezeket az erkölcsi prédikációkat nem kell túlságosan komolyan venni... Bennem 56 erősítette meg azt a gyerekkori hitet, hogy az „erkölcs” dolgait halálosan komolyan kell venni. így jutok vissza a bevezetőben említett gondolathoz: 1956 eseményeit összefogja, azoknak keretet, magasabb rendű értelmet és időtálló értéket ad az a felismerés, hogy „az emelkedő nemzet” tette, amit tett, hogy az a hét megmutatta, pemcsak nekünk, de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hadd vitatkozzanak a történészek és egyéb szakemberek a részleteken, melyik eseménynek mi volt a fontossága, az előzménye, a következménye; vezetőink közül ki miben volt nagy, esetleg miben tévedett; hadd csiszolgassák a történtek és a szereplők értékelését, van haszna annak is, de munkájuk a lényegen nem fog változtatni. A lényeget pedig én abban látom, hogy az első helyen említett, józan eszünkhöz szóló, épp azért nehezen vitatható tanulságok mellett van október 23-ikának — mint ahogy volt március 15-ikének is — egy nehezebben megfogható, de nem kevésbé fontos, lelkiismeretünket ébresztő üzenete: szükség van „az emelkedő nemzet” erkölcsére. A Bibliának egyik tanulságos története — a sok közül — a királyról szól, aki aranybálványt építtet s törvénybe teszi, hogy aki azt nem imádja, vettessék az égő tüzes kemencébe. Megtudván kémeitől, hogy akadt három ellenszegülő, magához rendeli őket. — Mit gondoltok, ki fog titeket megmenteni, ha bedobatlak benneteket a tüzes kemencébe? — Van nekünk Istenünk, aki elég hatalmas ahhoz, hogy megszabadítson — felelték ők hárman —, s hisszük, hogy meg is fog minket szabadítani. De ha nem tenné is, mi a te istenedet nem tiszteljük és a szobrot, amelyet emeltél, nem imádjuk. „De ha nem tenné is” — ezt a félmondatot szeretném korommal felírni egy képzeletbeli lyukas zászlóra, hogy az még tökéletesebb szimbólummá váljék. Ha feltámadna egy görög filozófus, mondjuk Platón, aki tudta, hogy a jelenségnél fontosabb a mögötte meghúzódó „idea”, s megkérdezné, mi is történt akkor Budapesten: nem mesélnék neki a részletekről. Nem beszélnék a felkelt nép élményeiről a Bem-szobomál, a Rádiónál, a Parlament előtt, a Corvin-közben... pedig ezek az események történész és filozófus tollára valók. Hanem elmondanám, hogy abban az időben hatalmas szobor állt Budapest városának legnagyobb terén. És törvénybe tétetett, hogy azt a szobrot mindenkinek imádnia kell, a parancsot megtagadók tüzes kemencébe vettetnek. Mégis akadtak bátor férfiak és nők, elsősorban fiatalok, lányok és fiúk, akik tudtára adták a Hatalomnak, hogy ők azt a szobrot többé nem imádják! Tudták ők pontosan, hogy ezzel életüket kockáztatják. De nem öngyilkossági szándékból tették, amit tettek. Ellenkezőleg: az életre készültek, az igazi életre! Remélték, hogy Istenük vagy Végzetük megszabadítja őket a tüzes kemencétől. De ha nem tenné is — mondták a hatalomnak — mi a te isteneidet nem tiszteljük, s a szobrot, amelyet emeltél, nem imádjuk. Mondták ezt nemcsak szavakkal, de tetteikkel, életükkel, olykor halálukkal is. Az nem lehet, hogy ész, erő És oly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksúly alatt... írta Vörösmarty. Félek, hogy bizony lehet. De ha „ész, erő és oly szent akarat” van a mai magyarságban és lesz az utódokban annyi, mint ötvenhat hőseiben volt, nem ijeszt a sír, „hol nemzet süllyed el”. Boldogabb jövőnk — erről a hitemről próbáltam ma bizonyságot tenni — továbbra is a jobbak összefogásán és a vezetésre kiválasztottak tudásán és tisztességén múlik. Meg azon, hogy a magyar fiatalság mennyit őriz meg abból a lelkületből, amellyel 1848. március 15-ikén, majd 1956 október 23-ikán az utcára kilépett. □ VZx ITT-OTT 24. évf. (1991), 1-2. (118.) szám 19
