Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 116. szám
MAGYARORSZAG Csengey Dénes (Budapest): NEM TRÉFA AZ, AMI ELŐTTÜNK ÁLL (Ex tempore. Szedés hangszalagról.) Tisztelt hallgatóim, kedves magyar barátaim! — Elképzelhető, hogy a találkozó régi résztvevői már az első mondatomat élesen cáfolni fogják. Mert ők ugyanis bizonyára úgy emlékeznek, hogy az épület, amiben tanácskozunk, pontosan ugyanott áll, ahol tavaly és tavaly előtt, én pedig már régebben elhatároztam: első mondatommal azt fogom mondani Önöknek — vagy nektek, ha szabad átváltanom erre a közvetlenebb megszólításra —, azt fogom mondani, a Reménység Tavának nem ugyanazon a partján tartózkodunk az idén nyáron, mint tavaly nyáron. A magyarság átúszta a Reménység Tavát ezalatt az egy év alatt, és most a túlsó parton kell egy új korszakát megnyitni a történelmünknek. Nem is csak negyven évről van itt szó. Talán annál többről, hiszen a Vereségek Korszaka a magyarság számára nem negyven éves, hanem talán négyszáz évesnél is sokkal több. Egész kultúrája alakult ki a magyarság köreiben. Nagy szakértői lettünk a vereségnek. Nagy szakértői lettünk annak, hogy a vereséget erkölcsi győzelemként fogalmazzuk meg és — sajnos — nagy szakértői lettünk rosszabb színvonalainkban, rosszabb pillanatainkban egyszerre az emelt fejű vereség kimutatásának és a panaszkodásnak, a jajveszékelésnek. Talán ennek is tudható be, hogy a külvilág, a művelt Nyugat nem volt olyan jó véleménynyel rólunk mint mi saját magunkról voltunk. Magunk is beláthatjuk, hogy a panaszkodó tigris, a siránkozó oroszlán, a nyafogó párduc az egy pártatlan nézőpontból nem vehető minden pillanatban teljes mértékben komolyan. Természetesen mi jól tudjuk, hogy nem ok nélkül szőttük meg, nem ok nélkül építettük meg magunk számára a Vereség Kultúráját. Nem a műveltség ötlete volt, nem irodalmi ötlet volt ez részünkről, hanem így tudtuk feldolgozni a sorsunkat. Ha csak a huszadik századot nézem: hány gerinctörő vereség, hányszor fejezték le ezt a népet, hányszor tizedelték meg a programot adó értelmiségét, hányszor csapolódott meg az Anyaország népessége különböző tragikus sorsfordulókon. Elegendő ok ez arra, hogy vesztes népnek tudhassuk magunkat egészen a tegnapi napig. Hiszen az első háború után a Trianon-i békeszerződésben elveszítettük az ország területének kétharmadát, népességünk egyharmadát. A vesztes háborút sikerült megismételnünk és a második békeszerződés még hét falut elvett az elsőhöz képest, és a második világháború vége óta látjuk vendégül a Vörös Hadsereget, és látjuk vendégül nem önként a Szovjetuniót hazánkban, akit ráadásul felszabadítóként kellett ünnepelnünk, noha az orosz tankönyvek, orosz történelemkönyvek nem ismerik ezt a szót, hogy felszabadítás. A helyzetnek megfelelően okkupációt, megszállást mondanak. És akkor kezdetét vette egy nagyszabású történelmi kísérlet. Ezt a nagyszabású történelmi kísérletet kommunizmusnak, bolsevizmusnak nevezik. Nagyszerű dolgokat ígért. Azt ígérte magáról, hogy megvalósítja a világtörténelem legmagasabb rendű termelési módját. Soha nem látott jólétet, soha nem látott gazdagságot fog elhozni az addig nélkülözésben, sanyargatottságban tartott milliók számára, és elhozta a teljes gazdasági csődöt. Elhozta a szinte végzetesnek látszó gazdasági lemaradottságot. Elhozta azoknak a gyáraknak, üzemeknek a korszakát, amelyek eladhatatlan termékeket termelnek. Kilincseket, amelyekkel nem lehet kinyitni az ajtót; vízcsapokat, amikből nem jön a víz; és így tovább és így tovább. Ez a történelmi kísérlet azt ígérte, hogy az igazi szabadságot hozza meg. Az emberiség történetében kizsákmányolt, rabságban tartott milliók felszabadítását. Ezzel szemben mindenütt, ahol megvalósult, bilincses, véres diktatúrákat hozott. A törvényerőre emelt zsarnokságot hozta és több áldozatot szedett az úgynevezett béke években mint a két világháború együttvéve. Ez a nagy történelmi kísérlet azt ígérte, hogy megszünteti a nemzetek közötti háborúságot, megszünteti a nemzeti, nemzetiségi természetű feszültséget, de csak a nemzeteket próbálta megszüntetni, de csak a nemzeti kisebbségeket próbálta megszüntetni, és ebben nem egyedüli áldozatok vagyunk, hiszen maga a Szovjetunió is legázolt és szétszabott és szerteszét dobált nemzetiségeknek erőszakkal, fegyverrel és népbutítással összetartott halmaza, amelyik ma — jól tudjuk — a recsegés-ropogás állapotában van, finoman fogalmazva: a szétszéledés történelmi pillanata előtt áll. Ezt a történelmi kísérletet kellett túlélnie a magyar népnek és elmondhatjuk most már, hogy túlélte. De a Kádár-korszak egyik sajátossága az volt, hogy el tudta hitetni magáról, hogy sohasem fog véget érni. El tudta hitetni magáról, hogy ez a Rákosidiktatúránál némiképpen puhább, talán néhol civilizáltabb s ugyanannyival bonyolultabb, ugyanannyival gonoszabb, nyálkás, hamis rend örökkévaló. Ézt nem lehet megszüntetni. Ennek sohasem lesz vége. Éppen ezért talán veszélyesebb volt ez a korszak, mint Rákosiék valódi színét mutató diktatúrája. A Kádárkorszak megtanított egy népet arra, hogy hasoncsúsz-ITT-OTT 23. évi. (1990), őszi (116.) szám 9 ‘Kovách Béla rajza
