Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 116. szám

va közlekedjék a saját hazájában, s azután megtanított egy népet arra, hogy amikor már guggolva, békaügetésben lehetett közlekedni, akkor már-már fennhéjázó pillantásokat vethettünk a szomszédos országokra, ahol még csak a féltérdre emelkedésnél tartottak, vagy esetleg még mindig hason feküdtek. A Kádár-korszakban az volt a veszélyes, hogy egy alkuba kényszerítette bele a magyar népet, és a magyar nép belement ebbe az alkuba. Az alku lényege ez volt: elfelejted, hogy hogyan születtél: 56-os forradalomról, az 56-os szabadságharcról, annak leveréséről, az azt követő bosszúhadjáratról egyetlen szót sem. Kádár szerepéről 1956-ban, majd 58-ban. Nagy Imre haláláról egyetlen szót sem. Aki ezt a zsetont leteszi az asztalra, az megváltotta a belépő díjat ebbe a játszmába. A szabályok pedig a következők: nem várjuk el tőled, hogy tapsolj, hogy hangosan éljenezzél; nem várjuk el tőled, hogy forrón és nyilvánosan és lobogón szeressél bennünket: adunk rántott húst vasárnap vacsorára, ebédre húslevessel; adunk csővázas fotelt; adunk Trabantot, kékes televíziót, amit később Orionra lehet cserélni, később Videotonra lehet cserélni és talán a Trabantból is lehet egy Wartburg, később egy Lada, és esetleg kiskert, esetleg kisnyaraló. Ezek voltak fokozatai a hasoncsúszásból a békaügetésen keresztül görnyedésig való felemelkedésig.

Kiderült azonban, hogy ennek a folyamatnak vannak határai. Ez a szoba, a Kádár-korszak által berendezett ország, az azért cella; az azért alacsonyabb, mint amilyen magasak mi vagyunk. Ebben a szobában sohasem lehet véglegesen kiegyenesednünk, tehát az alkuban hamisság volt. Ez a hamisság akkor derült ki az alkuvók számára, amikor el kezdett veszélybe kerülni a húsleves és a rántott szelet. Amikor kiderült, hogy egész generációk nem tudnak lakáshoz jutni, amikor kiderült, hogy a gondoskodó állam nem tud gondoskodni, nem tud lakást biztosítani, nem tudja a szociális kedvezményeket biztosítani. Ázsiai színvonalú egészségügyi ellátást tud csak biztosítani és ez pedig kiderült a 80-as évek során. A magyar nép azonban nem volt ostoba. A magyar nép ha csendben is volt, ha betömték is a száját, ezúttal nem ököllel hanem az említett rántott hússal, ami egy elfogadottabb és kedvesebb változat volt, de ez a nép pontosan tudta, hogy mi történik vele, mert ez a nép szavazott, ezekben az évtizedekben is. Szavazott azzal, hogy nem volt hajlandó szaporodni, szinte mintha menekülőben lett volna a térképről, menekülőben volna a saját történelméből. Szavazott azzal, hogy az élvonalba rukkolt a világon az öngyilkosságban, alkoholizmusban, a válások számában, a szülő nélkül maradt gyerekek számában. És ez csendes és néma szavazás volt, és voltak emberek és voltak fülek amelyek hallották ezt, és ebből a csendes és néma szavazásból vette a bátorságát, és vette az önbizalmát a magyar ellenzéknek — én gondolom, minden szárnya, de amelyikről közvetlenül nyilatkozhatom — a magyar ellenzéknek a népi és nemzeti elkötelezettségű szárnya, és eljött a pillanat, eljött az idő — nehezen is lehet megmondani, mert nem pillanat volt, folyamat volt, ahogyan a víz alámossa a partokat s egyszerre csak kilométeres szakaszon beszakad s eltűnnek egész földterületek — valamiképpen így történt ez.

10 ITT-OTT 23. évf. (1990), őszi (116.) szám

Amikor 1987-ben Lakiteleken kölcsönkért lakodalmas sátor alatt megtartottuk azt az összejövetelt amelyiktől a Magyar Demokrata Fórum létét számítani és származtatni lehet, nem is tudtuk mi pontosan, hogy csakugyan eljött az idő. A lelkiismeretünkben eljött az idő, a belső időérzékünk számára eljött az idő, de nem tudtuk, hogy annak az összejövetelnek következményei lesznek, visszhangja lesz a széles nyilvánosságban. Szinte hónapok alatt egy titkos reménység neve lesz az sokak számára, hogy Magyar Demokrata Fórum, de végülis ez így történt, hogy miért történhetett így, említettem, a Kádár-korszak gonosz alkut kínált. Azt mondta: feletkezz meg az emberi méltóságodról, feletkezz meg te arról, hogy egy nemzetközösségnek vagy a tagja, és akkor egyéni kiutak, egyéni kis kijáratocskák adódnak a te számodra. Ezek az egérutak bezárultak a 80-as években. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált az, hogy nincs személyes megoldás, nincs egyéni kiút. Egyedül nem lehet megmenekülni. Egyedül nem lehet megúszni. Csak a közös erő lehet az, amelyik keresztültöri a falat, amelyik feltartóztat minket.

]Sfem volt ez a folyamat — az őszinteségnek tartozunk ezzel — minden pillanatában nagyszerű. Nem volt ez olyan, ahogy a romantikus festők a forradalmakat szokták megörökíteni. Volt a magyar értelmiségnek erre a pillanatra készülő, erre a pillanatra talán felkészült magja. Volt a magyar értelmiségnek és a magyar középosztálynak erre a változásra az első pillanattól fogva egy fogékony része. De volt egy nagyon nagy tömeg, a voltaképpeni nép, amelyiket felkészületlenül ért ez a pillanat. Hogyha szabad egy kissé profán hasonlattal élnem, akkor egy viccet választanék hasonlatként: szökni készülnek a bolondok az elmegyógyintézetből és azt találják ki, hogy egy hosszú rudat kerítenek maguknak, és megtanulják a rúdugrást, és ezzel készülnek a szökésre és amikor eljön a sorsdöntő éjszaka, a rúd elő van készítve, az ápoltak nagy titokban gyülekeznek s kiküldenek egy felderítőt, hogy nézzen körül, tiszta-e a levegő, s a felderítő jön vissza lélekszakadva és tragikus hangon bejelenti, hogy baj van, fiúk, mert lebontották a kerítést. Ez nem tréfa, mert a széles magyar tömegeket egy ehhez hasonló meglepetés erejével érte az, amikor egyszerre csak karnyújtásnyi közelségbe került a szabadság. Mert ugye jól emlékszünk 1989 március 15-ére: milyen nagyszerű pillanatok adódtak ott a Petőfi-szobornál, a Televízió lépcsőjén, a Parlament előtt és a Bem-szobomál. De én arra is emlékszem, hogy amikor előre siettem, hogy odaérjek a TV-hez, ahol a beszédet mondtam, a mellékutcák üresek voltak. Nem jártak az emberek az utcán. Én arra is emlékszem, hogy ez előtt a március 15-ike előtt néhány nappal olyan felvásárlási láz tört ki, mint hogyha hadat üzent volna nekünk néhány ország és az emberek háborútól tartanának. Ötven kilós zacskókban vitték a lisztet, cukrot és a téliszalámit, mert március 15 közeledett. Ez még a betegség, ez még a vesztes nép reflexe volt: amikor egy fontos, érezhetően sorsfordító pillanat következik, hát akkor be kell bújni az ágy alá: akkor le kell menni a pincébe és kézügybe kell helyezni a tartalékokat. De éppen ez volt az a nap, amikor azért a magyar nép nagyon vilá