Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 115. szám

kell hozni egy földbíróságot, mely fegyelmezett türelemmel és szakértelemmel felülvizsgálja az egyedi eseteket. Abban is különbözik véleményem a kisgazdákétól, hogy szerintem olyan esetben, amikor pl. az eredeti tulajdon egy balaton parti földterület, melyet az orvgazda (TSZ, tanács, stb.) később magánszemélyeknek már „törvényesen” adott el, a terület, s az esetleg azóta épült épületek ne kerüljenek az eredeti tulajdonos birtokába. A helyes eljárás az ilyen esetekben szerintem az, hogy a bíróság mérlegelje a specifikus körülményeket, s döntsön arról, hogy az új tulajdonos valós áron vásárolta-e az orvgazdától? A jogi eljárás különben azonos a lopott áruk újraeladására vonatkozó törvényekkel; tehát a tulajdon azt illeti, akitől azt eredetileg ellopták, míg az új tulajdonosnak kétféle kártérítés is járhat: természetesen a bíróság kötelezni fogja az orvgazdát, hogy a felvett árat kamatostól térítse meg, s kötelezni fogja az eredeti tulajdonost is, hogy kárpótolja (pénzben vagy a tulajdon egy részével) az új tulajdonost a példaként említett területen épített épület áráért.

Nem könnyű dolog a demokrácia

Nem szívesen hallják hallgatóim ezt a komplikált szöveget, mert ők azt remélték, hogy március 25-én rászavaznak a kisgazdákra, aztán áprilisban már vethetnek is apáik, nagyapáik földjébe, ott, és úgy, ahogy azt 42 évvel azelőtt tették. Persze a többi párt tagjai sem örülnek ennek a véleménynek, mert ők viszont úgy gondolkoznak, hogy a jelenből kell kiindulni, nem 1947-ből, s ne a tulajdonjog, hanem az állam döntse el, hogy ki kapja vissza a földjét. Ezt a véleményt persze főleg a városi lakosság osztja, mert nekik lenne a legkényelmetlenebb, ha jelentkezne a balatoni nyaraló telkének vagy a tanácstól szerzett lakásnak eredeti tulajdonosa.

A tulajdonjoggal kapcsolatos többi kérdésben már sokkal nagyobb az egyetértés. Bólogatnak a parasztok, mikor azt javaslom, hogy a magánszektort támogassuk olcsó és hosszúlejáratú hitelekkel, hogy legyen pénz az új farmok modernizálására. Bólogatnak arra is, hogy a jelenlegi, 10% alatti részesedés helyett kapja a magánszektor az állam által nyújtott hitelek 50%-át. Akkor viszont felszaladnak a szemöldökök, amikor azt kívánom, hogy e kölcsönöket csak óvadék, zálog ellenében adjuk, hogy a rosszul sikerült befektetés esetén ne csak a bank, de a vállalkozó vagyona is elvesszen. Elmondom azt is, hogy eleinte nem lesz elég pénze az 5%-nyi magánszektornak, hogy felvásárolja a valós áron a 95%-nyi állami szektort, még akkor sem, ha kölcsönt kap, s ezért az átmeneti időben sok magánbérletre kell számítani.

Sok szó esik a mai hatalmasságokról is. Elmondom, hogy szerintem az új szabad parlament fő ellenfele a monopolhelyzetű állami szektor lesz, s ezért első feladatunk az lesz, hogy letörjük ezeknek a kiskirályoknak, vörös báróknak a hatalmát. Feszengenék a székeiken a TSZ- és tanácselnökök, amikor elmondom, hogy hatalmukat fizetésük korlátozásával fogjuk letörni. Követelem, hogy amikor egy állami vállalat vagy TSZ tönkremegy, az első munkanélküli annak igazgatója vagy elnöke legyen. Azt is felvetem, hogy mivel az állami vállalat igazgatója nem a maga, hanem a nép pénzét költi, ezért se fizetése, se prémiuma ne lehessen a munkásokénak többszöröse.

A stabilizácós műtét

A választói gyűlések légkörét elég nehéz kézben tartani. Mindig akad a jelenlevők közt olyan, aki kérdezés helyett az élettörténetét szeretné elmesélni, vagy csak panaszkodni, önmaga iránt szimpátiát ébreszteni kíván. Van, akit egyik vagy másik ellenpárt küldött oda, hogy egy-két jól időzített megjegyzéssel bizalmatlanságot keltsen irántam. Ott vannak aztán a helyi hatalmasságok, TSZ- és tanácselnökök, akiknek már puszta jelenléte is megfélemlíti, elhallgattatja a megjelenteket. Még Tömösváry Tiborral, az itteni környezetvédők elnökével is baj van, mert nagyon szeret szerepelni, a hangját, véleményét hallatni, s gyakran olyan helyzet alakul ki, amikor már nem világos, hogy ki a jelölt, én avagy ő? Ezekhez a zavaró körülményekhez hozzájárul, hogy az emberek késve érkeznek, beszélgetnek, ki-be járkálnak, s bizony nehéz ilyen zavaros légkörben olyan komplex kérdésekről beszélni, mint amilyen a „stabilizációs műtét”.

A gazdasági helyzet rendbehozásához, az infláció megfékezéséhez ugyanis szerintem egy gyors műtétre van szükség. Mint minden operációnál, így ennél is az első, szükségszerű lépés az, hogy a beteg (a nemzet) megértse, hogy mi célt is szolgál a műtét, mit fog tapasztalni az operáció alatt, s mi lesz annak valószínű kimenetele. Ezt a stabilizációs műtétet is igyekszem ezeken a zavaros kis gyűléseken ismertetni. Először azt fejtegetem, hogy szükséges az egyszeri és határozott beavatkozás, mert a gazdasági életben minden összefügg, nem lehet azokat külön-külön változtatgatni. így pl. ha az államnak több a kiadása, mint a bevétele, tehát ha nincs költségvetési egyensúly, akkor elszabadul az infláció. Az infláció aztán nem csak a nyugdíjból és családi pótlékból élők életét teszi tönkre, de elértékteleníti az adókból befolyó állami bevételt is, meg az állandó változással értelmetlenné teszi az árakat is. Az infláció másik hatása az, hogy a fizetéses alkalmazott azzal, hogy kiköveteli fizetésének az inflációval lépést tartó emelkedését, maga is gyorsítja, s idővel megállíthatatlanná teszi az inflációs folyamatot.

Ezért a stabilizációs operáció első lépéseként olyan törvényt javasolok, mely egyszerűen megtiltja a kormánynak a fedezet nélküli pénz nyomását, s így lehetetlenné teszi, hogy többet költsön, mint amennyi a bevétele. Ebben a stabilizációs csomagban egyben adóreformot is javasolok. A jelenlegi adókulcs bünteti a szorgalmat, a két állásban dolgozót, ma svéd adók sújtják a kis magyar béreket, s ez elveszi a vállalkozói kedvet. Márpedig ha leáll az ország termelése, akkor megszűnik az adóalap is. így én a munkához, szorgalomhoz kedvet nyújtó csökkentését szorgalmazom a progresszív adónak. A stabilizációs csomag harmadik összetevője az állami kiadások drasztikus csökkentése. A magyar GNP 90 milliárd dollár körül mozog, tehát az egy főre eső GNP $8000 körül van. Az egy főre eső kereset viszont alig éri el az évi $1500-at. így az állam $6500-at költ egyéb, főként haszontalan célokra. Ilyen kiadások a mesterséges ártámogatások, a deficites válITT-OTT 23. évf. (1990), nyári (115.) szám 23