Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 115. szám
MAGYARORSZAG Lipták Béla (Stamford, CT): KÉPVISELŐVÁLASZTÁS SOMOGYBÁN Febr. 26-án, hétfőn már reggel 5-kor szólt az ébresztő óra, fél hatra már a taxiban ültem, s zötyögtünk a pirkadó Csepel szigeten keresztül a Déli Pályaudvar felé. A Zselic expressz két és fél óra alatt visz Kaposvárra, s a másodosztályú jegy 270 forintba kerül (ez az összeg a fekete piacon $2.70, míg a bankban váltva $4.15). Az utasok arca fáradt, rosszkedvű, az ülések szűkek, se a karjaimnak, se hosszú lábaimnak nincs hely. Elolvasom a Magyar Nemzetet, elmajszolom a Juci által csomagolt útravalót, majd megpróbálok szundítani egyet. A kaposvári állomáson ott vár Tömösváry Tibor, a Somogy Természetvédelmi Szervezet elnöke, s tájékoztat programunkról: ma Ladon, holnap Homokszentgyörgyön, szerdán pedig Darányban tartok választói gyűlést, mindhárom faluban este hatkor. Míg Tibor az irodai dolgait intézi, én elmegyek megnézni egy IBUSZ lakást. Napi 483 forintot ($5—7.50) kérnek ezért a kétszoba-konyhás kis lakásért, ami egy panelház (előregyártott betonelemekből összerakott emeletes épület) első emeletén található. Az építmény, s a benne levő bútorok, konyhagépek minősége elég gyenge, de azért tiszta és használható. Előnye, hogy elférek a fürdőkádban, hátránya, hogy nincs telefon. Ha IBUSZ szobát vettem volna csak ki, az napi 280 forint lett volna, míg ha szálloda szobát, az 1370 forint. Ezek a számok persze csak vidéki városokra jellemzőek, Pesten az árak megduplázódnak. Falusi korteskedés A Lad-i iskolában alig tíz, fáradt és félénk parasztember gyűlt össze. Ez az első választói gyűlés a faluban (a többi párt jelöltjei még nem látogattak ide), s ez az első választás 42 év után, egy olyan megyében, hol a vörös grófok oligarchiája (TSZ és állami gazdasági vezetőknek a tanács bürokratáival összefonódott maffiája) még teljes hatalmat élvez, s kiszolgáltatottságban, megfélemlítésben tartja a lakosságot. Elmondom, ki vagyok, honnan jöttem, milyen terveim vannak a környezetvédelmet illetően általában, meg a drávai vízlépcsőt illetően specifikusan. Hallgatnak, figyelnek, de látom, nem nagyon érdekli őket. Amikor aztán áttérek arra, hogy mit is tennék a somogyi gondokat meg az ország gazdaságát illetően, akkor kezdenek felélénkülni, s mikor a földtulajdon jövőjére térek, érzem, hogy szikrázik a levegő az elfojtott érzelmektől. A tulajdon-kérdésben én a türelmes, megfontolt haladást javaslom a magántulajdon felé. Elmondom, hogy a magánszektort kell növelni, támogatni, elvégre az ma is egészséges, életképes, hisz az ország munkaalkalmainak 5%-val letermeli a javak 33%-át. Javaslom, hogy csökkentsük ennek a szektornak az 22 ITT-OTT 23. évf. (1990), nyári (115.) szám adóját, mert az a szorgalmat, a vállalkozó kedvet bünteti, pedig ha az egyén gyűjt, attól csak a nemzetnek lesz több vagyona... Rajta hát, szüljünk minden nap több és több kapitalizmust! Jelszvaunk: „Segíts magadon, Isten is megsegít”, másszóval dolgozz, gyújts, s a jövőben nem vesszük el azt, ami a tiéd, mert megtanultuk, hogy aminek nincs gazdája, az senkié! Kié legyen a föld, a lakás, az üzem? Csodálkozva, szinte ijedten néznek a parasztok, mikor elmondom, hogy nem a TSZ-é a fold, nem a tanácsé vagy az állami vállalat igazgatójáé az épület vagy a gyár. A földet 1947-ben az állam ellopta valódi tulajdonosaitól, s így aTSZ-ek és tanácsok csak orvgazdák, a lopott tulajdon jogtalan bitorlói. Ez a tulajdon népünk munkájának, áldozatának gyümölcse, nem engedhetjük, hogy azt orvgazdák, önnön gazdagodásukra elkótyavetyéljék! Vörösödnek a nyakak, villognak a szemek, mikor arról beszélek, hogy a Ganz gyárat tíz New York-i lakás árának lefizetése ellenében adták el, vagy amikor arra hozok példát, hogy egy tanácselnök 90 000 forintért ($1000) vásárolt a tanácstól lakást. Azt követelem, hogy a tulajdont adják vissza a törvényes tulajdonosnak, vagy annak örökösének, s ha ilyen nem létezik, úgy csak a valódi, piaci áron adhassák azt el, kötelező sajtónyilvánosság és bírósági vétójog mellett, s a befolyt árat kapja meg a választások után létrejövő új önkormányzat, vagy állami tulajdon esetén a Magyar Nemzeti Bank. Különösen a föld tulajdonjogának visszaadása eredményez nagy vitákat. A helyi kiskirályok, a TSZ elnökök ellene vannak, mert féltik kiváltságos helyzetüket, a pártok többsége ellene van, mert attól fél, hogy a régi tulajdonosok nem művelnék meg a földet, s a kialakuló föld-spekuláció miatt csökkenne a mezőgazdasági termelés. Az is aggasztja a pártokat, hogy az elmúlt 42 év alatt többször is tulajdonost cseréltek a földek, épületek, s így rendkívül nehéz lenne igazságot tenni úgy, hogy az eredeti tulajdonos se károsodjon, de az orvgazdáktól már törvényesen vásárló új tulajdonos sem. Az én álláspontom a kisgazdákétól is különbözik, mert tagadom, hogy a tulajdon kérdése pár hónap alatt rendezhető lenne, s abban sem értek egyet, hogy csak az eredeti tulajdonos jogait kell védeni. Én bizony nem adnám vissza a nagyüzemeket, s a 200 hold feletti földeket eredeti tulajdonosaiknak, s a korábbi nagybirtokok földjeiből juttatnék a földnélküli TSZ-parasztságnak is, kik ugyan földet talán nem vittek a TSZ-be, de az elmúlt 42 évben művelték azt. Én bizony pár hónapos rendezés helyett több éves, lassú és gondosan törvényes folyamatot ajánlok, elvégre maga a háború utáni földosztás is olyan rendetlenül met végbe, hogy a földtulajdonok pontos helye, mérete, ma sehol sincs feljegyezve. így a földtörvény megszületése után létre
