Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 115. szám
KISEBBSÉGBEN Pomogáts Béla (Budapest): MÚLT, JELEN, JÖVENDŐ ÉS A MAGYAR NEMZETISÉGEK Ha a szomszédos országokban élő magyarság múltját, jelenét és jövőjét akaijuk értelmezni, gondolatmenetünket, bármennyire is fájdalmas ez, Trianonnal kell kezdenünk. Trianon sötét szó: úgy hangzik, mint egy átok vagy fenyegetés. Ez a szó történelmünk talán legfájdalmasabb vereségére emlékeztet bennünket, éljünk Budapesten, Kolozsvárott, Pozsonyban, Újvidéken, Münchenben, Londonban és akárhol a nagyvilágon. Mert a Muhi pusztai csata után volt újjászületés: még a menekülő, majd visszatérő király életében, Mohács után is meg tudott küzdeni a magyarság a maga végzetével, és másfélszáz év után ismét keresztény zászlók lobogtak Budavár kormos tornyain. A Nagymajténynál letörött zászlót is felemelték a negyvennyolcas szabadságharc hősei. De Trianon? Azóta is fájó seb a nemzet testén, amely mindig felvérzik valahányszor az elszakított magyarságot valamilyen ütés éri: elvesznek egy iskolát, betiltanak egy lapot, megszegnek egy ígéretet. Trianon sötét igézetéből az elmúlt hetven esztendőben a nemzet sohasem tudott szabadulni, s midőn hamis prófétái azzal hitegették, hogy a Trianonnal kapott sebek csak képzelt sérülések, s azzal fenyegették, hogy aki e sebekről beszélni mer, az az országot magát taszítja romlásba, csak még jobban fájtak a levágott tagok. A magyarság elemi tapasztalatai egészen mást sugalltak és tanácsoltak, mint ezek a rákényszerített vezetők. A trianoni szerződést, amely Magyarország történelmi területének kétharmadát vette el, és minden harmadik magyart idegen kormányok uralma alá kényszerített, hetven esztendeje írták alá a Versailles- i kastély mellett lévő Trianon-palotában. Valaha a szerencsétlen francia királynő, Marie-Antoinette rendezte itt gáláns udvari ünnepségeit. Ki sejtette volna, hogy egyszer ennek a palotának a dísztermében fogják aláírni ünnepi feketébe öltözött urak — hitük szerint Európa legkiválóbb államférfiai és a kontinens békéjének megalapozói — egy ezeréves európai ország halálos ítéletét. A magyar békeküldötteket, közöttük a delegációt vezető gróf Apponyi Albertet jóformán meg sem hallgatták a trianoni palota urai. Apponyi az országos tragédiát érzékeltetve egy paradoxonba sürítette a magyar kormánynak átnyújtott békefeltételek lényegét: „Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy meghaljon.” A Trianonnál szerzett súlyos sérülést azóta sem heverte ki a magyarság lelkülete, s nem is heverhette ki, hiszen az ország feldarabolását nem — mint oly sokan ígérték — a kisebbségi sorba taszított milliók közös jogainak megalapozása, nem a kisebbségi és az államalkotó többségi nép egyenrangúsága és nem az anyanemzet és a róla levágott nemzetrészek teljesen szabad kulturális összeköttetése követte, hanem magyar iskolák és kulturális intézmények felszámolása, magyar tömegek erőszakos elüldözése, magyar nemzetiségi vezetők bebörtönzése és meggyilkolása. Azok az államalapító nyilatkozatok, mint pl. az 1918- as gyulafehérvári román nemzeti gyűlés határozatai, és azok a nemzetközi szerződések, mint pl. az ententehatalmak és az utódállamok között megkötött 1919-es kisebbségi szerződések, amelyek az elszakított magyar milliók számára kulturális autonómiát és politikai önkormányzatot ígértek, rendre holt betűk maradtak: senki sem kívánta őket megvalósítani. Azok a bilincsek, amelyeket Trianon a magyarságra rakott, semmit sem lazultak az elmúlt hét évtized során, a keletközép-európai régióban széttekintve most sem mondhatjuk, hogy a kisebbségi magyarság helyzetében alapvetően kedvező változások következtek volna be. A szovjet birodalom, amely a második világháború befejezése, pontosabban a szovjet hadseregnek a régióban történt megjelenése óta összefogta a keletközép-európai térség országait, egyszersmind garantálta gazdasági és politikai kapcsolataik egész rendszerét, mára súlyos válságba került, s alighanem feladta azt a korábbi stratégiai koncepcióját, amelynek jegyében teljesen ellenőrzése alá vonta ezeket az államokat. Ha hosszú időn keresztül ez hihetetlen fejleménynek tetszett is, most mégis úgy látszik, a Szovjetunió lemondani készül birodalmi integráló szerepéről. Következésképp felszínre kerülnek a történelmileg kialakult gazdasági, nemzeti és kulturális feszültségek, és működésbe lépnek a korábban sem feladott, csak éppen a felszín alá szorított vagy éppen valamilyen „szocialista” retorikával palástolt hagyományos nacionalizmusok. A kelet-középeurópai régió szinte valamennyi országában megindult s eléggé előrehaladt ez a folyamat. Szélesebb körben ismeretesek a Romániából érkező hírek, amelyek azt mutatják, hogy a magyar—román kiengesztelődésnek a temesvári és bukaresti forradalom után tapasztalt légköre miként adja át helyét annak a szélsőséges nacionalizmusnak, amely az utóbbi évszázadban folyamatos virulenciával tevékenykedett, s amelynek a Ceausescu-korszak pusztán egy sztálinizmussal is beoltott szakasza volt. A diktatúrát követő ideiglenes bukaresti kormány, több megfigyelő szerint, máris újabb diktatúrát készít elő, s a Nemzeti Megújulás Frontja, amely mindinkább nagyromán retorikával lép fel, nemcsak a Vatra Romaneasca soviniszta mozgalmával, hanem a Securitate tovább működő erőivel is szövetséget kötött. Erre utaltak a márciusi marosvásárhelyi pogrom eseményei és erre utal most a nemrégiben bekövetkezett ITT-OTT 23. évf. (1990), nyári (115.) szám 13
