Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 115. szám
bukaresti bunkósbotos rendcsinálás, amelynek ezúttal nem kisebbségellenes éle volt, hanem az értelmiséget és az ellenzéki szellemű ifjúságot akarta szétszórni és megfélemlíteni. A nacionalizmus térnyerésének vagyunk tanúi Szlovákiában is, ahol a Stur Társaság és a Nemzeti Párt tulajdonképpen a két világháború között kibontakozó s az 1939 és 1945 között fennálló Szlovák Állam ideológiáját és politikai retorikáját elevenítette fel, nagy hangerővel és nem is sikertelenül a nemrég lezajlott választások idején, vagy a Kárpátalján, ahol erőfeszítések történnek az 1939-es Volosin-féle szélsőjobboldali ukrán nemzeti ideológia rehabilitálására. De Szerbiában vagy Horvátországban is új erőre kapnak a második világháború után megbukni látszott nacionalista mozgalmak és ideológiák. Egyáltalán a térség több országában is egy hangsúlyozottan nemzeti öncélúságot, mitikus nemzettudatot és xenofób türelmetlenséget (alkalmanként antiszemitizmust) meghirdető jobboldali kurzus készül fölváltani a korábbi szélsőbaloldali diktatúrát, és ennek a jobboldali „visszarendeződésnek” egyértelműen magyar, illetve kisebbségellenes következményei vannak. A kelet-közép-európai változások kétségtelenül a demokratikus(abb) uralmi formáknak és módszereknek adtak teret, a tegnap még az egypártrendszerre alapozott lenini-sztálini típusú diktatúrákat mindenütt többpárti parlamentek váltották fel vagy készülnek felváltani, ez a demokrácia azonban, mint legutóbb Duray Miklós a Berzsenyi Dániel Társaság által rendezett kárpát-medencei magyar találkozón megjegyezte: „nemzeti demokrácia” lesz. Vagyis egyszerűen a többségi nemzet számára kíván demokratikus viszonyokat teremteni, ugyanakkor a demokratikus önkormányzatot megtagadja a nemzeti kisebbségektől. Márpedig a demokráciának nem egyszerűen a többség uralmát (esetleg elnyomó diktatúráját), hanem a mindenkire: a nemzeti, vallási, és kulturális kisebbségekre is kiterjedő egyetemes szabadság és önkormányzat jogrendjét kell jelentenie. A „nemzeti demokrácia” eszméje, legalábbis itt, a kelet-közép-európai régióban, az elnyomás újabb forrása lehet. A kelet-közép-európai régió nemzeteinek a jelenben kettős történelmi kihívásra kell válaszolniok: egyrészt meg kell kezdeni és sikeresen meg kell valósítani a gazdasági és társadalmi modernizációt, amely vissza-, pontosabban elvezeti őket Európa fejlett nemzetei közé, másrészt helyre kell állítaniok súlyosan sérült nemzeti identitásukat. Korábban mind a modernizáció, mind az identitás a sztálini mintájú párturalom áldozata lett. A szovjet társadalmi és gazdasági modell erőszakos alkalmazása megakadályozta a valódi és hatékony gazdasági modernizációt, sőt némely korábban fejlettnek tekinthető ágazatokat kifejezetten tönkretett. A „proletár internacionalizmusnak” elnevezett szovjet nagyhatalmi ideológia pedig fellazította és megtörte a nemzeti azonosságtudatot. A modernizáció és a nemzeti identitás kettős kihívására azonban csak egyszerre lehet érvényes választ adni, máskülönben a modernizációból igazi kulturális háttér nélkül pszeudo-európaiság, az identitástudatból pedig közönséges: a két világháború közöttihez hasonló nacionalizmus lesz. Kétségtelen, 14 ITT-OTT 23. évf. (1990), nyári (115.) szám hogy akár az első, akár a második veszedelemnek megvannak a reális lehetőségei. Ha ezek a lehetőségek válnak valóra, a régió országai a tervezett és remélt európai felzárkózás helyett valamiféle „harmadik világ”-beli helyzetbe kerülnek. Ha nem is a dél-ázsiai, de talán a dél-amerikai modell szerint, amikor is a gazdasági elmaradottság felszámolására irányuló aligha eredményes kísérletek igen nagy társadalmi feszültségeket eredményeznek, ezek fékentartása pedig valamilyen autoritárius uralmi rendszert hozna létre, amely maga is újabb feszültségteremtő tényező. Á nemzeti identitás utólagos kialakításának vagy megerősítésének éppen ezért határozott szellemi és erkölcsi értékekre kell épülnie. A kelet-közép-európai nemzeteknek igen sok hagyományos értékük van, elsősorban a kultúra, de a politikai kultúra körében is, hogy csupán néhány példát mondjak: a lengyelek és a magyarok függetlenségi hajlama, a csehek józan politikai realizmusa, a románok latinos politikai szelleme vagy éppen az erdélyi népek története során nem egyszer érvényesülő kölcsönös tolerancia. Üdvös lenne, ha ezek a valóságos értékek kapnának szerepet, s az egymás mellett élő nemzetek valóban meg tudnák becsülni egymás szellemi értékeit és értékes hagyományait. Máskülönben a nemzeti kizárólagosság, a mitikus öntudat, sőt az idegengyűlölet válik politikai értékké és normává, mi több: identitásképző erővé, s ezzel a kelet-közép-európai régió nemcsak az oly szükséges társadalmi modernizációra lesz képtelen, hanem ismét lesüllyed a politikai Balkán, vagy ami ennél is rosszabb, az etnikai harcoktól sújtott Karabah és Libanon szerencsétlen viszonyai közé. A régió egyik legnagyobb hagyományos értéke az az integrációs gondolat, amely a közép- és kelet-európai országok kölcsönös kiengesztelődése és összefogása révén kívánja rendezni azokat a nemzeti és kulturális viszályokat, amelyek az utóbbi két évszázadban meghatározták Európa e részének történetét. Ez a kölcsönös megbékélés és együttműködés, jól tudom, egyelőre a politikai illúziók birodalmába tartozik, én azonban most nemcsak a fájdalmas múltról és a nem kevésbé fájdalmas jelenről beszélek, hanem a jövő lehetőségeiről és reményeiről is. Márpedig a jövő, mondjuk a közeledő ezredforduló egyetlen általánosan mindenkit kielégíteni képes lehetősége az európai és ezen belül a kelet-közép-európai integráció. Ez lehet egyszersmind a trianoni diktákum „újratárgyalásának” esélye és kerete is. Nekünk, magyaroknak igen nyomatékos okunk van arra, hogy ez a közép-európai integráció ne maradjon meg pusztán a vágyak és illúziók körében. A trianoni országban élő tízmillió mellett ugyanis körülbelül négymillió magyar él a Kárpát-medencében kisebbségi sorban: általában kiszolgáltatva a többségi népek nevében kormányzó hatalom türelmetlenségének és asszimilációs politikájának. Az újjászületőben lévő magyar társadalom egyik leghóbb kívánsága, hogy ez a négymillió magyar megőrizhesse nemzeti identitását és kultúráját: többé-kevésbé el is van szánva arra, hogy lehetőségei szerint ezért tegyen valamit. Márpedig a világpolitika jelen feltételei között a kisebbségben élő magyarság fennmaradását csak egy
