Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 115. szám
mellett szinte elsikkad a Szlovákiában élő magyarságnak az erdélyiekéhez hasonló élet-halál harca... A rendszeres napi tettek, nem látványos, de hasznos apró munka a magyarság érdekében hozzátartozna az emigráció küldetéséhez. Ezek között talán legfontosabb lenne kigyomlálni, helyreigazítani a politikai irodalomból, lexikonokból stb. azt a rengeteg téves és káros adatot, melyeket a kisantant emigrációk és a Kun Béla uralom külföldre menekült marxista intellektüelljei helyeztek el, vagy inspiráltak. Egyúttal át kellene törnünk a hallgatás falát Magyarország igazi történelméről és nemzetünk teljesítményeiről, bemutatva azt a hamis propagandát is, mely Magyarország trianoni feldarabolásához vezetett. A Horthy-korszakra szórt „fasiszta—antiszemita” jelzők még ma is hemzsegnek rólunk, megnehezítve a médiához való közeledésünket. A dákó-román elméletet a politikai irodalom 80%-a még ma is elfogadja. A tudatlanság, elhallgatás sokszor ijesztő: A National Geographie Society eddigi legnagyobb méretű kiadványában, a Cultural History of Mankind c. albumban Magyarország meg sincs említve! Ez csak egy példa a sokszáz közül. Az emigráció legnagyobb mulasztásaként mindez a helyreigazító munka mindmáig várat magára. Négy évtizeden át úgyszólván semmi sem történt szervezeteink részéről a rólunk terjesztett hamis adatok és tévhitek kiküszöbölésére. Személyes tapasztalataimból álljon itt egy példa: 1980-ban egy gyenge pillanatomban elfogadtam az Amerikai Magyar Szövetség Tájékoztatási Bizottságának az elnökségét. Mint ilyen, azt javasoltam, hogy a Kulturális Bizottság legfőbb feladata az legyen, hogy bizottságommal karöltve erejét e mulasztás helyrehozására összpontosítsa. Az igazgatóság azonban úgy határozott, hogy ehelyett a Kulturális Bizottság adjon ki egy többszáz oldalas képes albumot, magyarul (!) az AMSZ 75 éves jubileumának megünneplésére. Difficile est satiram non seribere. Más nem maradt hátra, mint lemondani tisztségemről. (Az album állítólag végülis 10 000 dollárba került.) Azóta is minden a régiben... Amihez nincs tehetségünk Mindezek ellenére az emigráció végállomása felé közeledve megállapíthatjuk, hogy hazaszeretetben nem volt hiány, tettekben sem — csupán a gyakorlati eredményekben politikai síkon. A befogadó országok közéleti személyiségei, hivatalai felé szüntelen morgás volt magyar politikusok és szervezeti vezetők részéről. Meg is hallgatták őket, csak az a baj, hogy ritkán hallgattak rájuk. Meghallgattatás eredmény nélkül látszatsiker, kapcsolat befolyás nélkül csak ismeretség. Ez a tünet különösen Amerikára áll, ahol befolyásunk pl. a State Departmentnál mindmáig minimális. Míg egyes lobbizó (kijáró) egyének és csoportok ragyogó munkát végeztek a Kongresszus megmozgatásánál, erőfeszítéseiket többször meghiúsította a State Department ellenállása az U.S. törvényhozók akaratával szemben. A médiához, mint említettem, nehéz befolyást szereznünk az „antiszemitának” és „fasisztának” lefestett Horthy-rendszer ránk eső árnyéka miatt. Itt élő zsidó vallású honfitársaink tudtak volna és tudnának segíteni a médiához való kapcsolatok kiépítésében, de a velük való szerves együttműködést az Amerikában élő magyarság sajnálatos módon elmulasztotta. Ezt fordítva is lehetne fogalmazni. A magyar emigráció agyonhallgatása amerikai részről azonban más, nem rajtunk múló okokra is visszavezethető. Míg szellemi és gazdasági téren magyar amerikaiak ragyogóan megállják helyüket s számosán közülük vezető helyen állnak a gazdasági életben, a politikai közéletben a magyarság elenyésző szerepet játszik. Az U.S.A.-ban még mindig létezik egy ki nem mondott etnikai hierarchia, melyben a középkelet-európai származású polgároknak nincs sok esélyük közéleti érvényesülésre. A diplomáciában, hivatalos kinevezésekben csak morzsákat kapnak a nagypolitika asztaláról. Minden jogi egyenlőség ellenére Amerika politikai mostohagyermekei vagyunk. Amit erről a témáról 15 évvel ezelőtt írtam, azóta is érvényes. A magyar jellem mint emigrációs tehertétel A magyar emigrációnak van egy másik hibája, amiről nem tehet, mert vele született tulajdonságok okozzák. A Budapesti Szemle még 1935-ben tanulmányt közölt Bognár Cecil tollából a magyar karakterről. Ebben a szerző rámutat arra, hogy a ravaszság, hajlékonyság, tettetés és hízelgés hiányzik jellemünkből. Pedig ilyesmi — úgymond — különösen a rugalmasság —, igen hasznos a diplomáciában és a nemzetközi propagandában. A magyarok — úja a szerző — inkább az elszigetelt nagy tettek népe, mint a kitartást és tervszerű munkát igénylő eredményeké. Politikájuk „sérelmi politika”. Tömérdek egyesületet alapítanak, melyek tevékenysége úgyszólván az elnökök, díszelnökök, társelnökök választásában, tisztségekért való versengésben, ünnepélyekben, díszebédekben, és szónoklatokban merül ki. Legtöbben nem érzik, hogy a sok tapssal kísért szónoklatnak valami cselekedettel is le kellene vonni a következményeit. A tárgyi beállítottság hiánya, a realitások iránti érzék helyett az illúziók keresése fejlesztette ki bennük a formalizmusra való hajlamot, a lényeg helyett a külsőségekkel való beérést. Az emócióknak érzelmekben való kiélése, látszólagos cselekvések, a sok ünneplés, szónoklás, szoboravatás, szervezkedés minden reális munka nélkül — mindezek menekülések a valódi cselekvés elől. Ez a több mint fél évszázada írt jellemrajz — valljuk be — ma is érvényes. Saját megfigyeléseimből hozzátehetem mindehhez a gyakorlati érzék, a prioritások megértésének hiányát. Ez gyakran arra vezet, hogy a magyarok hajlamosak nagyobb fontosságot tulajdonítani nüanszoknak, mint a valóban lényegesnek. Múltjuk dicsőségét zengő álmokba menekülnek ahelyett, hogy szívós munkával igyekeznének az emigrációban dolgozni is grandiózus programok, zárónyilatkozataik megvalósításán. Ez a szívós aprómunka egy cél elérésében azonban nem „smakkol” a magyar gondolkodásmódnak, mert nem jár érzelmeket megremegtető szavalatokkal, szónoklatokkal és tapsviharral, fogadásokkal és díszvacsorákkal. Mint korábban utaltam rá, a tétlenség valóban ITT-OTT 23. évf. (1990), nyári (115.) szám 7
