Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
ahol meglepő jelszavak hangzottak el: a testvériség csak vegyes iskolákban érvényesülhet, a mi szándékunk szeparatizmus; ki akartuk dobni az iskolából a román diákokat, és ehhez hasonlók. Mindez nem volt elég! A helyzet kivizsgálására kiküldött miniszteri bizottság arra kérte fel a magyar és román diákság képviselőit, hogy üljenek le velük a tárgyalóasztalhoz. A bolyais román diákok a tanácskozás napjára (feb. 8.) nyílt utcai tüntetést rendeztek a városháza előtt, s a tömeg által keltett nyomás következtében a miniszteri küldöttség nem tudott tárgyalást kezdeni. A bolyais magyar diákküldöttséget először be sem akarták engedni a városháza termébe, majd amikor végül látszatképpen mégis összecsődítették a város összes líceumának a képviselőit — köztük minket is (mintha a Bolyai-ügy városi ügy lett volna), megkezdődött a „diákforradalom” tragikomédiájának utolsó, kiábrándító felvonása, a monológizálás végső eredményeként. A teremben lévő román diákok (és tanárok is) miután elmondták a magukét, immár nagyon izgatott modorban, és egyáltalán nem engedtek szóhoz jutni egyetlen képviselőt a magyar tanulók részéről, ezek után — méltó befejezés — ordibálással, füttykoncerttel, lábdobogással szakították félbe a miniszter urat, aki az új határozatot olvasta (volna) fel. Talán ezzel az eseménnyel fejeződött be a Bolyai líceum történetének egyik legizgalmasabb, legszomorúbb szakasza, s jelent meg egy új helyzet; mert vajon befejeződött-e az előbb már nyílt küzdelem, sebeink üszkösödése? Az elmúlt hetek történései számunkra sok tanulságot hordoznak. A sziklaszilárd akaraterőt és megnemalkuvást nem az indulatok uralmában kell látni, hanem épp a megfontolt körültekintésben, mely bármiféle „tűzfészek” kialakulását megakadályozza. De azt is üzenhetik, hogy a legzavarosabb időkben az egyetlen biztos dolog, maradandó érték a diákok számára a tanulás és tudás. És talán a legfőbb tanulság: az egyetemes érdekekért sokszor le kell mondanunk egyéni véleményünkről. Adott esetben az egységnek nem ellentétekben, dialektikusán de azonosságban kell megnyilvánulnia, ahhoz, hogy igazi erőt képviselhessen... A magyar—román barátságra soha nagyobb szükségünk nem volt, de saját iskoláinkra sem. A kettő egymástól elválaszthatatlan. Nemcsak saját sebeinkre, hanem kettőnk viszonyát tekintve is lelki orvosságra van szükségünk. Csak így léphetünk tovább. Balássy Csaba XII.G., Marosvásárhely, 1990. február 17. Szürke szürke felhő a szürke égen szürke tömbházak szürke lakói szürke hétköznapok szürke emberei szürke, egyoldalú polgárok kiknek mindegy, hogy szürke-e vagy sem csak szürke legyen szürke, monoton cselekvéseik mindennap ugyanaz enni, aludni, enni, aludni aludni, enni (de nincs amit) nem számít csak hallgatni, lenni hallgatni, lenni, hallgatni, lenni és nem gondolkodni belesüllyedni a nagy szürke Semmibe mélyre, egyre mélyebbre a tudat nélküli szürke semmibe hátha elfelejtjük, kik vagyunk! rutinos szürke mindennapos mozdulatok sehol senki a szürkeségben sehol egy könnycsepp vagy csak egy torz mosoly (A lázadó elem eltávolítandó!) szürke, szürke, szürke szürke a vár sarkánál álló szobor kit lesek, hátha megszólal, ha már mi élők nem merünk, ám ő szürke szemével szürkén mélyül a szürke semmibe sehol egy fény a szürkeségben sehol egy csillag a szürke égen csak egy kis fény, bár pislákolás egy kis felvillanás ki utat mutathatna, bátoríthatna ki lemosná a szürkeséget még mielőtt teljesen beesteledne Nagy Jenő, Marosvásárhely,1989. dec. 8. ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám 13
