Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 114. szám

lélőkként vettek részt, már kikandikáltak az elkövetkezendő bajok. Amikor a diákképviselőket kellett választani, román diáktársaink felháborítónak tartották, hogy mi magyarok két román és három magyar képviselőt javasoltunk a bizottságba (noha a Bolyai líceum osztályaránya is ilyen összetételű). A kérdés fölötti vitából veszekedés kerekedett, a légkör eléggé felforrósodott, de végül csak zöld ágra jutottunk.

Az iskolareformra vonatkozó javaslatok között elkerülhetetlen módon bukkant fel a mi természetes jogainknak visszaállítása, s így a Bolyai líceum 30 évvel ezelőtti, 1960-as státusának helyreállítása, nem csak a bolyais diákok között, de felsőbb szervezeti szinten is. Január 19-én Weszely tanár úr felolvasta az NMF [Nemzeti Megmentési Front, a Romániában jelenleg uralmon levő utódpárt - szerk.] határozatát, amely magyar iskolává nyilvánította a Bolyait és román líceummá a Papiut. A díszteremben kitört a botrány: ordítás és bömbölés. Ezután javasoltuk román kollégáinknak, hogy szombaton (20.) tartsunk gyűlést, ahol diákszinten próbáljunk szót érteni mi magyarok és románok. Ók először hallani sem akartak a dologról, de aztán kezdeményezésünket elfogadták. Megállapodásunk úgy szólt, hogy a megbeszélés csak diákok közt lesz, [minden] külső befolyás nélkül. Mi ehhez is tartottuk magunkat, míg román társaink az előzetes megbeszélést tanáraikkal közösen tartották. Az együttes magyar—román diákgyűlésre Man Nistor tanfelügyelőt hívták meg — egyezségünkkel ellentétben —, gondolván, hogy ő majd meggyőz minket szándékaink helytelen, ill. magyarul szólva „ellenséges” voltáról. Alig tudtuk eltávolítani a „szószékről” a tanfelügyelő urat, amikor elkezdődött a csata. Nagyon sok magyar diák igyekezett elmondani véleményét, ám legtöbbször csak fütty vagy udvariatlan belekiabálás volt rá a reagálás tárgyaló partnerünk (?) részéről; egy-két esettől eltekintve senki közülük nem mutatott valódi párbeszéd szándékot azzal, hogy felszólalt és javasolt volna megoldási lehetőségeket. Sőt, egy adott ponton túl azon kaptuk magunkat, hogy a román diákság elhagyja a termet. Ezzel végképp megszületett az ezután érvényes végképlet: 1 dialógus = 2 monológ. Mindamellett, hogy ez a viszonyulás felkészületlenül ért bennünket, mi szilárdan kitartottunk álláspontunk mellett. Nap nap után megbeszéléseket tartottunk magunk közt — „a monológ hasznos” jelszóval. Ha egyebet nem is, annyit mégis tettünk, hogy állandóan újra- meg újraalakultunk, ilyen meg olyan, ennyi vagy annyi tagú vezetőbizottságba, órákon keresztül vitázgatván, veszekedvén. Megegyeztünk a pápius magyar társainkkal, hogy ideiglenes megoldásképpen átjönnek hozzánk, ám ez pont balul ütött ki számunkra.

A jó öreg Bolyai falai között talán soha nem látott izgalmas események játszódtak le; mindenki fel volt

bolydulva, a tanárokkal az élen.

A feszült helyzet súlyosbodására hívták fel a figyelmet a „nem tudni, milyen eredetű” röpcédulák, melyek iskolánk területén felbukkantak. Ezek román nyelven írott jóindulatú” figyelmeztetéseket tartalmaztak, pl. Erdélyt veszély fenyegeti, Magyarország a bujtogató, vagy a magyar nyelvet Erdélyben semmilyen hivatalos ügyintézésben, nyilvános felszólaláson ne lehessen használni. (Ez volt többek között az egyik ragyogó Ceausescu megvalósítás.) Később durvult a röpcédulák tartalma és (nyíltan) magyarellenes jelszavak jelentek meg rajtuk. Ekközben a román diákok, ők is a maguk monológjához hűen, az újságban tették közzé álláspontjukat. Mi ismét felajánlottuk nekik a tárgyalást, de most már visszajelzést sem kaptunk, s ígéretet is csak későn. így tovább fontolgatván lépéseink már eddig is elég kusza hálóját, megmutatkozott demokráciánk foghíjassága: egységünk hiánya. Parázs viták alakultak ki, hogy lehet-e a harcot sztrájkkal folytatni vagy sem, viták, melyekből az utóbbi nézet került ki vesztesen. Ezután következett az a bizonyos január 30-i ülősztrájkunk, amellyel román kollégáinkkal s a minisztériummal való tárgyalást s Bolyai magyar iskolát [sic] sürgettük. Elsősorban az elemi lelkesedéstől fűtött „diákfőnökség” szervező munkájának köszönhetően e napokban guggoló és álldogáló diákok hosszú sora kígyózott a líceum folyosóin.

Úgy tűnt, hogy a sztrájk mégis sikerre vezetett, s a legmegfelelőbb harci eszköz. Monológunk folytatódott azzal, hogy az iskolánkba érkezett Front tárgyaló küldöttsége csak magyarokból állott. Legalább annyi megtörtént, hogy a nehezen megszületett nyilatkozatunkban mi, magyar diákok a 29-re megígért, de román társaink által be nem tartott megbeszélést sürgettük. Végre, ennek eredményeként a másik fél kinyilvánította párbeszédkészségét. A tárgyalásnak február 1-én kellett volna bekövetkeznie. Volna, mert az a groteszk helyzet jött létre, hogy épp a magyar diákokat, akik az egésznek a kezdeményezői, mondhatnánk kiharcolói is voltak, dobták ki a szó szoros értelmében a gyűlésről, melyen végül is a régi jó szokáshoz híven semmiben sem egyeztek meg a felek. Ezért is folytattuk február 2-án és 3-án a sztrájkunkat, bár a kétely jócskán tompította a lelkesedést, hogy végül a február 3-i, miniszteri határozat véget vessen ilyenszerű tevékenységünknek.

Mindezekkel mi tulajdonképpen példát mutattunk a román diákságnak, eszközt adtunk a kezükbe, hogyan lehet véleményt nyilvánítani. Most már ők kezdtek sztrájkolni február 6-án a miniszteri döntés ellen, ezzel kétségbe vonván szándékaink jogosságát, s követelvén a vegyes iskolák fenntartását. A román diákok nem elégedtek meg az ülősztrájkkal, hanem tüntetést szerveztek a Bolyai udvarán (7-én) a különböző vásárhelyi líceumok román diákjaival együtt,

12 ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám