Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
szervez erdélyi és magyarországi közgazdászok, ügyvédek, tanárok közös részvételével, remélve, hogy így egymás tapasztalataiból okulva gyorsabban haladnak majd előre. A kis autó sokszor megjárta már az utat Erdély és Budapest között. Holnap minket visz majd vissza Pestre, de pénteken már újra jön, hozza a konferencia pesti résztvevőit, meg egy felvidéki delegációt is, Duray Miklós vezetésével. Kolozsváron első utunk Tőkésékhez vezet. Lászlót nem találjuk szülei lakásán, de látogatót annál többet. Éppen egy hollandiai magyar pappal beszélget az „öreg” Tőkés amikor belépünk, s két amerikai újságíró toporog a küszöbön mire kilépünk ajtajukon. Természetes, barátságos emberek, akiket láthatóan fáraszt a hirtelen világhír. Náluk is hagyunk valamit a hozott olvasnivalók közül, s megyünk tovább. Benézünk még Kallós Zoltánhoz is, az erdélyi balladák és népdalok gyűjtőjéhez. Zolika sokat fáradt, öregedett az elmúlt tíz éven, amióta utoljára láttam a körösfeketetói vásáron, meg Mérán, a regruta-bálon. Keserű, pesszimista hangulatban találjuk. Arról beszél, hogy mennyire nem változott meg semmi, s arról, hogy milyen teljes már a kulturális pusztulás a Csángófoldön. A pici lakás, mint mindig, most is tömve lelkes, vitatkozó fiatalokkal, a másik szobában Zolika 91 éves mamája él, így ő ahhoz, hogy kicsit pihenni tudjon, felmenekül a padlásra. Innen zargattuk most elő, s sajnáljuk is, hogy rátörtünk, megyünk tovább. Dénes most tudta meg, hogy magam hímeztem síkabátomat, tetszik neki, s elmeséli, hogy a börtönben ő is hímzéssel mulasztotta az időt. Következő állomásunk Szilágyi Júlia újságírónőnek könyvtárszerűen zsúfolt lakása. Örömmel hallom azt a természetességet, ahogy a zsidó egyházhoz tartozó Júlia beszélget a református egyházat képviselő Dénessel. Nincs abban semmi bocsánatkérés, bujkálás, egyenrangú, gyökereire büszke magyar emberek latolgatják, fontolgatják a közös jövőt. Hiába tartóztatnak, nem maradunk ott éjjelre. Nagyon megtört bennünket a két kényelmetlenül töltött éjszaka. Vágyunk már egy vendéglői vacsorára, aztán egy kényelmes szállodai szobára. A vendéglőben lejátszódik a már-már megszokott ceremónia: félkilenckor zárnak, s nem akarnak kiszolgálni. Végül megkönyörülnek rajtunk, s mégis kapunk valamit, amit éppen kedvük van hozni. Négyünknek hatszáz lejbe kerül a vacsora. Ez hivatalosan hatvan dollárnak felelne meg, de ahogy én vettem a lejt, alig több, mint tizenöt. Dénes egészen magán kívül van. Azt mondja, ez rablás, hogy ez egy heti kereset. Kicsit szégyellem is, hogy vacsora után kiveszünk egy ugyancsak hatszáz lejbe kerülő szobát, s Erdélyben először megfürdünk, majd kényelmesen, mélyen alszunk. Reggel már hétkor indulunk vissza Pestre, mert nekem háromra az amerikai követségen van megbeszélésem. Nagy ködben, lassan haladunk. A határon hosszan várakozunk míg megkapjuk a többszöri belépésre érvényes vízumot, s így jól jönnek a Mártha készítette szendvicsek, mert nincs időnk arra, hogy megálljunk. Útközben arról beszélgetünk, hogy milyen is lenne somogyi képviselőnek lenni, ha megválasztanának. Márthát főleg az érdekli, hogy hol kell majd lakni, s hazahozhatjuk-e a kutyákat. Erika arról beszél, hogy az engem jelölő Zöld Pártnak nincs sok esélye, s csak kihasználnak engem, akinek Nagymaros miatt ismert a nevem. A velünk utazó orvosnő, aki Németországból van itt, kicsit elnézőbb a zöldekkel szemben, az ő városában sok jót tettek, mondja. Közben fogynak a szendvicsek, de fogy a távolság is, s pár perccel a megbeszélt időpont előtt, fáradtan és gyűrötten, mellemen egy temesvári jelvénnyel, megérkezem az Amerikai Követségre, ahol már ott várnak a Zöld Párt országos és Somogy megyei képviselői: kezdődhet a tárgyalás a kettős állampolgárok választási részvételéről! □ OROVOSSÁG, ORVOSSÁG, AZT KELL KERESNI IDE! A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum Tentamen címen megjelenő első (1990,1) s tudtunkkal eddig utolsó számából. Rövidítve Alig néhány hete, hogy a forradalom mámorában testvériséget skandáltak Vásárhelyen, a Főtér kövein vérfoltok piroslottak, és égtek a kegyelet gyertyái; az sem történt olyan régen, hogy az új vezetőség megkezdte a diktatúra által többségünkre rákényszerített bilincsek leverését. Ez a művelet azonban hamarosan rávilágított arra, hogy az előző rendszer a legsúlyosabb károkat mégis az emberekben okozta, s a lelki bilincseket, amelyekbe már beleszoktak az emberek, nem olyan könnyű leverni. Kisebbségi létünk legutóbbi paradoxona, abszurditása az a degradáló helyzet volt, amely életlehetőségeinket jelentette: az ti., hogy az alkotmányban tökéletesen biztosított jogaink csak papíron léteznek. Sütő András szavaival: olyan kormányzat működött, mely minden jogunkat biztosította és mindenben megakadályozott. Az elmúlt hetek történéseinek, tapasztalatainak birtokában sajnos azt kell mondanunk, hogy még nem is letűnt kor ez az előző, egyes maradványai még élőbbek, mint valaha, és belső fekélyeire a forradalom csak ideiglenes gyógyírnak bizonyult. Kezdődött minden azzal, hogy azt hittük: a demokrácia valóban beköszöntött a mi számunkra is. Január 13, szombat. Az első demokratikus diákgyűlésünkön, ahol az új iskolarendszerről készítettünk javaslati listát, s amelyen a tanárok csak szemITT-OTT 23. év). (1990), tavaszi (114.) szám 11
