Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 117. szám

Deák István (New York):

Mire legyünk büszkék?

Amiről szólni kívánok, bizonyosan nem veszíti el az időszerűségét, akármelyik párt is alakít koalíciót. A téma a magyar sajtóban, a rádióban, az utcán, s néhány politikai pártban helyenként, időnként jelentkező faji előítélet a zsidók, cigányok, románok ellen irányuló uszítás. Igaz, a magyar sajtóhoz csak szemelvényesen jutok, a magyar rádiót nem hallhatom, s így nem tudom, mennyire elterjedt az, amiről beszélek. De eleget olvastam, és budapesti látogatásom alkalmával eleget tapasztaltam ahhoz, hogy biztos legyek abban, aggodalmam nem teljesen alaptalan.

Különösen bántanak a nyugati sajtóban olvasható beszámolók a faji előítélet, a politikai éretlenség különböző hazai megnyilvánulásairól. Nem kétséges, hogy van ezekben a beszámolókban szenzációéhség, esetleg túlzott félelem, vagy a régi rossz világrend, a két világhatalom közös világkormányzását sirató nosztalgia, de mindez nem változtat azon a tényen, hogy megint, mint olyan sokszor a múltban, nem jó a hírünk a világban, vagy nem csak jó. Ezzel kapcsolatban nem az itteni kis baloldali lapok elkerülhetetlenül ellenséges megjegyzéseire gondolok, hanem a legnagyobb, politikailag inkább konzervatív újságok bíráló megjegyzéseire, a Time magazine-ban és a The New York Times-ban megjelent cikkekre. Újra, mint 1918-ban, vagy mint a második világháborúban, olvashatunk olyan célzásokat, hogy a magyar még nem érett meg a szabadságra, mert nem rendelkezik sem demokratikus, sem parlamenti hagyományokkal.

Tudjuk, hogy mennyire sántít ez az ítélet. A régi Magyarországon élt valaha a világ legasszimiláltabb zsidósága, amely előtt szabadon állt az út a miniszteri pozíciókhoz, az egyetemi katedrához, a tábornoki ranghoz, a bárói méltósághoz, vagy egyszerűen a meggazdagodáshoz, a jó élethez. Igaz, hogy a két világháború között dúlt otthon az antiszemitizmus, de — a német uralom alatt élő Európában egyedülálló módon — még 1944 elején is akadt a magyar parlamentben jó néhány zsidó és élt az országban majdnem egymillió, a nácik szemében kiirtásra érett ember. Igaz, a magyar hatóságokat megbocsáthatatlan felelősség terheli azért, hogy 1944-ben Auschwitzba küldték több százezer honfitársukat, de azt már kevesebben akarják elhinni itt,

hogy több százezer magyar zsidót viszont életben tartott ugyanaz a hatóság, meg a tisztességes magyar keresztények serege. Valójában a németekkel való magyar együttműködés nem volt rosszabb, mint például a francia, román, cseh, szlovák együttműködés, mégis a magyarokat büntették a háború után, nem a többieket. A régi politikai életet gyakran jellemezte a korrupció és a kormánypárti erőszak, de az ilyesmi jó néhány más európai országban is előfordult. Végül is tény, hogy a magyar parlamentarizmus többszáz éves gyakorlattal rendelkezik.

De mit ér tudnunk mindezt, mire jó az ilyenfajta magyarázkodás, ha itteni vitatársaink újra hivatkoznak a hazai sajtóra, ha idézik egy-egy részeg vagy nem részeg magyar politikus és író felelőtlen megjegyzéseit! Olvasom, hogy megint akad olyan, aki a „magyar faj” különleges értékeiről szónokol, s csepüli azokat, akik szerinte nem igazi magyarok. Pedig magyar faj valójában nincs is, hacsak nem néhány eldugott faluban, s a származásunk igencsak vegyes: magyar, német, szlovák, román, török, zsidó, cigány. Vannak azonban magyarul beszélő, sőt esetleg nem is magyarul beszélő, de magukat magyaroknak valló milliók. Ne a nemlétező fajunkra legyünk tehát büszkék, hanem arra, hogy a magyar társadalom évszázadokon át minden újonnan érkezőt szívesen fogadott, hogy az aradi tizenhárom magyar tábornok közül jó néhány nem Magyarországon született vagy alig-alig beszélt magyarul, s hogy Petőfi Sándor meg Radnóti Miklós magyarul verselt.

A magyar politikusoktól, a sajtótól és az egyénektől függ, hogy megváltozik-e a helyzet. Mindez azonban nem érhető el sem nagyszájú nyilatkozatokkal, sem pedig az állítólagos örök magyar értékek hangoztatásával, hanem kizárólag lankadatlan faji és vallási türelemmel. A legújabb szörnyű erdélyi események megint próbára teszik a magyar közvéleményt. A magyar-üldözés ellen tiltakozni kötelesség, sőt a politikai szabadsághoz tartozik az is, hogy valaki a világba kiálthassa a maga előítéleteit és gyűlöletét, de aki nem méltósággal tiltakozik, aki népgyűlölésre uszít, annak tudomásul kell vennie azt, hogy ezzel a magyar ügynek súlyos, talán helyrehozhatatlan kárt okoz. □

Fenti cikk eredetileg a Magyar Nemzetben jelent meg. Mi a belgiumi Kilátó c. folyóirat 26. számából vettük át.

Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát koponyája, Petőfi szlovákos fekete s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát

hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdú vagyis — hajjaj! — balkáni Arany János, Veres Péter s a Don Quijote Krúdy, a lengyeles Lőrinc, a mongol Áron s Gyuri, a hindu ajkú;

s a janicsár Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi (a szép-olasz Széchényi és a szép-kurd királyfi: nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kún, fél-román

Atiila (meg Erdélyi) s én, a fél-besenyő —

— Belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány, mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő!

Illyés Gyula: „A faj védői”

20 ITT-OTT 23. évf. (1990), téli (117.) szám