Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 117. szám

Magyarország

Pomogáts Béla (Budapest):

Új elithatalom vagy szabad társadalom

Jelen és múlt. Rendszerváltozás hónapjaiban vagyunk, és ennek kétségtelenül eufórikus hatása van: a tévé képernyőjén naponta szemlélhetjük a változás következményeit és szertartásait. Az elektronikus információs rendszer ugyan csődöt mondott, a többpártrendszerű választás mindazonáltal fölényes biztonsággal működött, mintha mindig szabadon választottunk volna. Ünnepélyes külsőségek közepette megalakult az új országgyűlés és az új kormány, fölesküdtek az új miniszterek, politikai és adminisztratív államtitkárok. Elhangzott a kormányprogram, a legnagyobb ellenzéki párt úgyszólván jóváhagyta ezt a programot, s csupán a legkisebb, fiatal és avantgarde ellenzéki párt vitatta érdemben a miniszterelnök kijelentéseit. Új arcok villannak meg a képernyőn, új emberek nyilatkoznak a rádióban és az újságokban. Minden azt sejteti, hogy valami teljesen szokatlan történik velünk: kezdetét vette a magyar demokrácia.

Ám a történelmi újrakezdés eufórikus pillanataiban sem szabad megfeledkeznünk a múltról. Most ugyan mindenki, minden párt, minden szervezet és személy szerint minden közszereplő elutasítja a kommunista berendezkedést, a „régi rendszert”, ennek a berendezkedésnek a több mint négy évtizede azonban itt van velünk. Beleszól köznapi tervezgetéseinkbe és vitáinkba, nemcsak rémálmainkban, hanem megszokott köznapi dolgainkban is jelen van. Az a zsarnokság, amelyről a költő annak idején beszélt, súlyos emlékeket, nehezen megváltoztatható beidegzettségeket és politikai reflexeket hagyott maga után. Az ember agysejtjeibe rögzült alapinformációkat és viselkedési módokat nem lehet egyszeriben egy egészen újfajta kódrendszerrel kicserélni.

A társadalmat sem lehet leváltani. Magyarországon az elmúlt évtizedekben százezrek, netán milliók kerültek valamiféle érdekkapcsolatba a megbukott gazdasági és politikai rendszerrel, különösen annak fellazult késő „kádárista” formájával. Értelmiségiek, akik akadémikusok, egyetemi tanárok, művészeti díjasok, főmérnökök és főorvosok lettek, vállalkozók, akik butikot és hamburgersütödét nyitottak, számítógépalkatrészekkel üzleteltek, munkások, akik művezetővé, kistelek-tulajdonossá, mesterfusizóvá avanzsáltak, parasztemberek, akik disznókat hizlaltak és sátortetős lakóházat építettek. Ezek az emberek rendre megkötötték a maguk „különbékéjét” és „kiegyezését” a kommunista pártállammal, és ugyanezt a békét a pártállam is megkötötte velük. És akkor még nem is beszéltem arról a hétszázezerről, aki az állampárt tagja volt: családtagokkal, közeli rokonokkal együtt ez a hétszázezres létszám háromszorosa is lehet.

A múltat nem lehet nyilatkozatokkal, még alkotmánytörvényekkel sem lezárni, s bármilyen nagy forgalom legyen is azon a bizonyos „damaszkuszi úton”, az azért mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az új magyar

demokrácia felé hömpölygő tömeget nem a hirtelen felismert történelmi igazság és az erkölcsi megigazulás tereli előre, hanem a puszta érdek. A „proletárdiktatúra” és a „szocialista internacionalizmus” jelszavait ócska fehérnemű módjára levetkezett ilyen-amolyan funkcionáriusok és újságírók sem korábban rejtett énjük felfedezése okán kezdik hirdetni a „keresztény” és „nemzeti” jelszavakat, hanem egyszerűen a megszerzett pozíciókat kívánják védeni, megtartani.

A múltban megkötött „különbékék” rendszere még a választási eredmények alakulásába is beleszólt. Azok, akik némi kis szerény haszonra s nem teljesen kiérdemelt aprócska privilégiumokra tettek szert a korábbi rendszerben, már nem kívánták támogatni az egykori állampárt utódainak eleve vesztesnek látszó ügyét, ijedten figyelték a Szabad Demokraták Szövetségének antikommunista és minduntalan „elszámoltatást”, vagyis felelősségre vonást emlegető retorikáját, és inkább a türelmesebb politikát hirdető Magyar Demokrata Fórumra adták szavazatukat. A Fórum nagy választási győzelmének ez is lehet az egyik magyarázata.

Középjobb és középbal. A külföldi és a hazai közvélemény egyaránt jóváhagyólag és megnyugvással vette tudomásul, hogy a magyarországi választások során sem a szélsőjobb-, sem a szélsőbaloldal nem kapott szerepet. Ez azért is megnyugtató volt, mert a kora tavaszi hónapokban — a politikai pártok és szervezetek akkori túlburjánzása során — bizony több aggodalomra okot adó képződmény is fellépett. Olyanok, amelyeknek programjában vagy pontosabban politikai világképében jelen voltak a „sztálinista”, illetve a „nacionalista” rendcsinálásra irányuló elképzelések és hajlamok. A magyar nép politikai érettségét és józanságát bizonyítja, hogy a különféle „munkás-paraszt” vagy „nemzeti-faji” demagógiával fellépő pártalakulatok már a kopogtatócédulák összegyűjtése során elvéreztek.

Ami végül is országgyűlési képviseletet kapott: az a „jobbközép” és a „balközép”. Van abban valami érdekes választási „genetikai” hajlam, hogy e két mérsékelt erő aránya nagyjából követni látszik az 1945-ös választási arányokat. A Demokrata Fórum, a kisgazdapárt és a kereszténydemokraták nagyjából olyan arányszámot értek el, mint akkor a Jobbközép” gyűjtőpártként fellépő kisgazdapárt, a Szabad Demokraták, a Fidesz és az országgyűlésbe be nem jutott szociáldemokraták körülbelül megismételték a „balközépnek” tekinthető Szociáldemokrata Párt és a két kisebb liberális párt választási eredményét, és a Magyar Szocialista Párt, valamint a korábbi állampártnak a parlamenten kívül maradt „utódszervezetei” (MSZMP, Hazafias Választási Koalíció, Agrárszövetség) megközelítették az egykori Magyar Kommunista Párt 1945-ös választási részesedését.

Mindez azt is jelentheti, hogy nagyjából — sokan elmondták már — három irányzat van jelen az új magyar politikai életben: a Jobbközép” kereszténydemokrataITT-OTT 23. évf. (1990), téli (117.) szám 21