Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 117. szám
Epilógus „Nem csak a homlokunkon volt csillag — írja Cseh Tibor a Magyar Baráti Közösség hőskoráról —, hanem az égre is felvetítettük a magyar Betlehem csillagát.” S bár e megállapításával túlromantizálja azt a tizenöthúsz évvel előtti lelkületet amely közösségünkre jellemző volt, azért csak igazat mondott vele. Valóban érdemes végigolvasni az ITT-OTT régi számait. Nemcsak tömérdek élénk vita tette izgalmassá a lapot s a Közösséget akkor, hanem az is, hogy sok újat, szokatlant mondtunk el és ki, semmitől és senkitől sem félve, senkinek sem tetszelegve, míg mindig türelemre, udvariasságra törekedtünk egymással s vitapartnereinkkel szemben. A megszokott értelemben keveset politizáltunk, de ha mégis, akkor inkább valláserkölcsi alapokon, ami nem azt jelentette, hogy felekezeti, vagy akár ökumenikus szemüveggel néztük volna a magyarságot, hanem hogy a lelkieket tartottuk a legfontosabb kérdésnek, lelkileg próbáltunk hatni egymásra, szeretettel és türelemmel. S ez felszabadító hatással volt miránk önmagunkra is: megszabadultunk sok magyar dogmának, előítéletnek a poggyászától, de ugyanakkor megtanultunk mélyebbre, távolabbra látni, s olyan értékeket fedeztünk fel egymásban s a magyarságban, melyekre nem volt szokásunk felfigyelni. A gőgös igazságokat kiszorította szívünkből az alázatosabb, de meghunyászkodni éppen ezért soha nem tudó reménység, hit és bizalom. És harcoltunk a butaság ellen. Ha volt csillag a homlokunkon, akkor az ezt jelezte: hogy a vallásos ember teljes szabadságával és hitével néztünk szembe a magyar sorssal, s elcsüggedve sem estünk sohasem kétségbe, mert tudtuk, hogy az az út, amelyet járunk, az élet útja. És ha nem volt olyan csillag, avagy nem fénylik már: az a másik, fenn a magasban, amit magyar pásztorokként követtünk a hosszú éjszakában, még mindig ott ragyog. Csak el-eltakarják szemünk elől a felhők. Életem egyik nagy csalódása az, hogy most, amikor végre felszabadultunk a diktatúra súlyos elnyomása alól, úgy eluralkodott a nemzeten a pesszimizmus, mint boldogtalan századunkban még talán soha. A gondok persze valóságosak és komolyak, de feltűnő, hogy alig hallani a vezetőktől — a politikusoktól, az értelmiségtől, íróktól-költőktől, de még a teológusoktól is — biztató, reménykeltő szót. Annál többet olyant, ami csak arra jó, hogy elmélyüljön a nép körében a depresszió, hogy minél több elkeseredett ember kösse fel magát, minél több fiatal hagyjon faképnél hazát s nemzetet. S még ennél is szomorúbb a bűnbakok keresése, a gyűlölködés, a civakodás — mintha az elmúlt negyven évet nem együtt éltük volna át, s mintha nem együtt kellene most is szembenéznünk a csakazértis bekövetkező szebb jövővel. Magyarország, az egész magyar nemzet szinte úgy viselkedik ma, mint hajdanában — állítólag — az emigráció viselkedett. Ilyen körülmények közt fújja meg Cseh Tibor a Magyar Baráti Közösség szellemi riadóját: ismét harcba kell szállnunk, új hittel, dallal, tűzzel mi is, szegény muszáj-Herkulesek. De előbb mi is meg kell, hogy újhodjunk. Mert mi is belekeveredtünk olyan politikai vitákba, melyekt rég elterelték figyelmünket a csillagokról. —éji Mindnyájunk lelki hazája Tavaly adventkor Pesten jártam, a Magyarok Világszövetsége elnökségi ülésén vettem részt. A szervezet megújításán fáradoztunk, s azt a már 1988-ban elhangzott javaslatomat tárgyaltuk meg, hogy magyar világkongresszust hívjunk össze, mely az 1929-es és 1938-as nagyszabású találkozók folytatásaként újjáteremtené azt a szoros kapcsolatot, ami egykor a világban szétszórt magyarokat egymással és szülőföldjükkel összekötötte, s ami a háború alatt s után elsorvadt, egy ideig majdnem teljesen felbomlott. Boldog voltam, hogy a változó körülmények szebb jövőt ígértek Szövetségünknek is, s hogy e jövő építésében én is szerény munkás lehettem. Látogatásom kimagasló élménye azonban a romániai forradalom kitörése volt, a rémhírekkel teli főváros ködös hangulata, a fáklyás tömeggyűlés a Hősök terén. Utóbbi egyszerre volt felemelő és lesújtó számomra: egyrészt azt éreztem, hogy megvan, meglesz ebben a nemzetben az erő a megújulásra, másrészt elszomorított, hogy míg odaát — úgy hittük — a mieink vére patakokban folyik, és Magyarország is krízis előtt áll, addig itt a leendő pártok korteskednek, s a kormány ellen agitálnak. Ez a kép mind a mai napig kísért. Örömmel tölt el, hogy Magyarországon végre megtörtént a várva-várt politikai átalakulás (ha még itt-ott simítani kell is majd rajta), hogy felelős kormány és parlament vezeti az országot, s hogy a gazdaság átrendezése is megkezdődött; ugyanakkor lehangol az a sok nyelvöltögető veszekedés, aminek ebben az évben tanúi lehettünk. Nem a nemzeti-politikai egységet hiányolom, mert ahol ilyen egység van, ott az emberek nem szabadok. Azt kifogásolom, ahogyan a pártok s a politikusok egymáshoz viszonyulnak, amikor egymás jóindulatát, becsületét kétségbe vonják, s amikor az egyik magyarabbnak tartja magát a másiknál. Az ilyen civakadás sajnos rossz hatással van a nyugaton élő magyarokra is. Megkérdőjelezi ugyanis azt az egyébként üdvös, és manapság irányunkban sokat hangoztatott tételt, miszerint „mindenki magyar, aki magát annak vallja”. Én úgy vélem, a politikában hadd versenyezzen egymással a tálentumok sokfélesége: az ország s a nemzet ettől lesz erős. Feltétlen egység legyen azonban a jogban — a magyarsághoz való jogban is! — és a politikai-társadalmi erkölcsökben. Gyerekfejjel kerültem a tengerentúlra, az Uujvilágba. Életem javarészét a magyar társadalmi munkának szenteltem. Az amerikai Magyar Baráti Közösségen, annak Reménység-tavi konferenciáin, Itt-Ott című folyóiratán keresztül szorgalmaztam két évtizeden át barátaimmal együtt a fogalmak tisztázását, Magyarországon pedig ugyanezt az MVSZ-ben s az Anyanyelvi Konferenciákon való részvételemmel. A magyarok közötti kapcsolatok keresése és ápolása volt minden tevékenységünknek célja és alapja, s a köztünk levő mindenféle falnak a ledöntése. A történelem kedvezett, de munkánknak nincs, és nem is lesz soha vége. Mert ha már az adatott meg nekünk, hogy több országban kell élnünk, nem bízhatjuk sorsunkat egyedül a kormányokra. Még Magyarországéra sem. Mindamellett: Magyarország mindnyájunk lelki hazája. Szeretete az, ami végső fokon minden magyart összetart. Újonnan elnyert szabadságának megőrzése, függetlenségének megerősítése, testi-lelki javainak gyarapítása közös feladatunk. Éltető J. Lajos Magyar Nemzet, 1990. december 23. ITT-OTT 23. évf. (1990), léli (117.) szám 19
