Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 117. szám

I

első község Fűrészfalva, takaros, jómódú székelycsángó falu. Semmi különbséget nem éreztem Fűrészfalva és a háromszéki községek között. Lakói is majdnem azonos nyelvjárásban beszélnek. Érezni lehet, hogy bujdosásuk kezdete két-három nemzedékre terjedhet csak. Ezt a beszélgetéseik is megerősítik.

— Kire szavaztak a választáson? — kérdem egyiküktől.

— Kire? Hát a mieinkre. A magyarokra, az RMDSZ-re! — mondja egyszerűen, de némi gúnnyal a hangjában. Látszik, arra gondolt: hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni?

— Bejött-e a jelöltjük?

— A’ nem. Túl sok a romány itt, nem volt elég szavazata.

— Szeretnének-e magyar iskolát?

— Mü azt ugyanbiza’ igen erőst! Irtunk is már a megyének. Kétszer is. De ahogy az úr nem kapott, műk sem kaptunk választ.

Grozafalvának hasonló az etnikai képe, mint Fűrészfalvának. Legfeljebb 150 éves emigráció lehet: csángó skálán fiatalok. Kérdem Kálmánt, hogy útba ejtünk-e olyan falut is, ahol archaikus, középkori magyar nyelvet beszélő csángók élnek? S vannak-e még köztük olyanok, akik sziszegő nyelvjárásban, „szejpítve” beszélnek? Megnyugtat, hogy ilyen töredékeket is fogunk találni, mert most már csak töredékek vannak. Például Lécpeden, vagy Klézsén néhány utcatömb. Kérdezem azt is, hogyan olvassák a magyar újságot, ha nincs magyar iskolájuk? Azért kétnyelvű az újság — válaszolja. De sok helyen szívesen meghallgatják így is a magyart. Ugyanis mindenütt élnek még annak a nemzedéknek a tagjai, akik 1948 és 1953 között magyar iskolákban tanultak. Ók felolvasó estéket tartanak, s az érdeklődők — olykor húszharminc ember is — körülülik őket.

Mindezt negyven évi böjt után teszik, hiszen olyan világ volt, hogy a rendőr belőtt az udvarra, ha a házból magyar szót hallott kiszűrődni. Most senki nem zaklatja őket, de a csángók mások, mint a székelyek: szelídek, félénkek, nagyon óvatosak.

Pusztinán ért az este. Nagyobb falu, legalább ezer magyar katolikus lakosa van, ortodox románok mellett. A csángók nagyrésze régi, archaikus nyelvet beszél. Nem tudom érzéseim belső hőfokát leírni, amikor ezt a beszédet élő, valóságos emberek ajkáról hallottam. Az emberek versenyeznek egymással, hogy kinél szálljunk meg. Szinte gyermeki örömet okoz nekik, hogy megszűnt a kegyetlen, antidemokratikus szállásadási tilalom. A falu lakói azt fogadnak vendégül, akit akarnak. Végre megmutathatják jóságukat, ősi magyar vendégszeretetüket, megosztván abból a kevéskéből, ami nekik van, a legjobbat a vendéggel. Végül Bodó Júliáéknál szállunk meg, akiknek hét gyerekük van, kettőtől tizenhét évesig, s mindannyian gyönyörű archaikus nyelvet beszélnek — „szejpítősziszegő” nyelvjárásban. (A figyelmes Kálmán ezért fogadta el ezt a meghívást.) A gyermekek és az asszony gyönyörű magyar nyelve mellett a férj, József csak néhány szót tud magyarul, mert hosszú évek óta bejár dolgozni (ácsmesterként) Bákó városába s lekopott róla a magyar szó. De ez így van már századok óta a legtöbb csángó családnál — mondja Péter bá’, a falu

tudós embere, akit vacsora után áthívtak beszélgetni. Minden nemzedékben az asszony a megtartó erő. Talán ezért van, hogy a csángó ember a család nevét mindég az asszony nevével említi, sohasem a férfiével. Például:

— Megyek a Szabó Julisékhoz, meghívtak borkóstolóra — mondja Andris, akit nyilván nem a Julis hívott meg borozni, hanem a férje. Vagy:

— Tegnap az Ambrus Terézéknél vaczoráltam.

Talán a nép tudatalatti főhajtása ez a nemzetmegtartó erő előtt.

A csángók legfájdalmasabb panasza ma is az, hogy nem engednek magyar papokat letelepedni a falujukba. Századok óta ez a hő óhajuk. Hiába! S mivel a román nyelvű római katolicizmusnak semmiféle hagyománya nincs Romániában, az a szemfényvesztés, ami a „román nyelvű római katolikus vallás” ürügye alatt a Csángóföldön folyik, az csupán az elrománosítás fügefalevele, primitív, de sajnos célravezető porhintés a Vatikán szemébe.

Lécpeden egy asszony megfogta a kabátom szárnyát és szelíden félrehúzott. Megdobogott a szívem, ő is ősi, szejpítő nyelvjárásban beszélt. És csöndesen ezen a nyelven kérlelt, hogy próbáljak meg nekik magyar papoczkát szerezni.

Istenem, hogy tudjak én az Usában, New Jersey államban élő nyugdíjas református vegyészmérnök magyar nemzetiségű (és lelkiségül) római katolikus papot szerezni a Szeret partjára? Hány bukaresti és moldvai román polgári hatóságot és a Vatikánnak hány egyházi főemberét kellene megnyernem ahhoz, hogy a lécpedi asszony álma valóra váljon? A XX. század utolsó éveiben, amikor — mondjuk, például — egy homoszexuális házaspár már gyermeket fogadhat örökbe és nevelhet (az emberi jogok nevében) — olyan nagy kívánság volna ez? Hogy az anyanyelvükön gyónhassanak és énekelhessenek?

Ezért rábízom ezt a nagyon szelíd, de nagyon mély fájdalomból fakadó és egy nagyon megalázott és eltiport nép leikéből felszakadt kérést római katolikus barátaimnak a lelkiismeretére, akiknek, ha Bukarestben nem is, de Rómában bizonyára könnyebb a tájékozódásuk és kapcsolatszerző lehetőségük, mint nekem.

Közeledve a Prut folyóhoz, kifogytunk a magyar csángó falvakból. Ezen a tájon is sok volt valamikor, de már több mint száz éve elrománosodtak. Jászvásárba érkeztünk, ebbe a nagyon szép, 200 000 lakosú városba, mely Románia legfontosabb egyetemi központja. Több mint 20 000 diák tanul itt, köztük mintegy 750 magyar, akik Erdély minden zugából kerültek ide. Kálmán elvisz a helyi magyar diákliga (MADIL) titkárához. Nagyon szimpatikus, mozgékony fiatalember. Elmondja, hogy a ligának már 400 tagja van és hogy jól halad a toborzás továbbra is. Néhány hónap alatt megszervezték azt, amit huszonöt éven keresztül nem csinálhattak. Van népdalkórusuk és külön egyházi ének- és zenekaruk, néptánccsoportjuk, táncházuk és önképzőkörük. Most próbál egy műkedvelő színpadot megszervezni. Elvisz egy városnegyedbe, amelyik zeng a magyar szótól: minden kiadó szobában magyar diákok és diáklányok laknak. Az egyik utcából hangos, vidám népdalozás hallatszik.

ITT-OTT 23. évf. (1990), téli (117.) szám 15