Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 117. szám
— Ma este van a táncházuk. Jöjjön el, szívesen látjuk. Éjfélkor véget ért a tánc, a részvevők többsége hazement. De mintegy tizenketten maradtunk és hajnalig népdaloztunk. Hajnalban, kissé elfáradva és kifogyva a készletből is, református zsoltárokkal köszöntöttük a felkelő nap sugarait. Kinézek az ablakon: igen, ez Moldva fővárosa, nem a Reménység tava Ohióban. (Az ITT-OTT találkozók évről-évre megismétlődő, nagy éjszakai népdalozásai jutottak eszembe és Czine Mihály professzor úr, akivel hajnalban mindig a kilencvenedik zsoltárral köszöntöttük a napfelkeltét, ily módon az éjszakai pogány tort illő és kellő epilógussal zárva le.) Aznap este már Ojtozon voltunk, most a másik oldalon hagytuk magunk mögött a Rákóczi-vár romjait: Csángóföldről hazaérkeztünk Háromszékre. Újra leng a liliomos lobogó Fiúk, fel a fejjel, az óra közel, Kél a magyar éjben a hajnal. Most kell az erős kar, a férfiú-mell, Ezeréves acélakarattal. Zúg mint a harci trombita: A Lomnic és a Hargita. Értünk kiált, felénk süvölt Az ősi főid, a drága főid! (Sík Sándor: „Cserkészinduló”, 2. vszk.) Öcsém már nyugat felé fordította kocsija orrát. Végétért az álomszerű hat hét, életem legboldogabb időszaka. S a bűvös, a csodálatos ősi föld, Erdély még mindig tartogatta meglepetéseit. Jegyzeteimbe felírtam néhány fontosnak ítélt helyet, hogy visszafelé beillesszük az útitervbe. Gyergyószárhegyen megálltunk, hogy megnézzük a rég nem látott Lázár-kastélyt és a múzeumot. Csillogó szemű, tűzről pattant székely asszonyka vezet végig az udvaron, megnézzük a bástyákat, majd fenn a csúcson a nagyszerű restaurációval helyreállított kastély ebédlőtermében leülünk a nagyasztal köré, a gótikus székekre. Kísérőnk lelkesen magyaráz Bethlen Gáborról, aki ebben a kastélyban töltötte fiatal éveit. Hirtelen meglátok egy jelvényt a ruháján és megbabonázva nézem. Huncutul kérdezi: — Lám, tudja-e mi ez? — Én igen, ha maga megmondja! — Ez a Romániai Magyar Cserkészszövetség első vezetőképző táborának az emlékjelvénye. Itt volt Szárhegyen — és kimutat az ablakon —, ott fenn a hegyen, a ferencesek kolostorának nagy ősparkjában. Az én arcomon is kivirult az öröm. Bemutatkozom és elmondom, hogy Észak-Amerikában élő magyar cserkésztiszt vagyok. Az asszonyka valósággal átúszta a levegőt, úgy ugrott a nyakamba. Utána — kicsit zavartan — elmagyarázta, hogy nem tudott örömének ellenállni, mert én vagyok ez első magyar cserkész, akivel találkozott. Én pedig megnyugtattam, hogy a cserkésztisztek többsége nem ilyen öreglegény, mint én vagyok, hanem vagány, fiatal srác. Elmondta, hogy a Szövetség Csíkszeredán alakult meg, mert Szereda — és általában Hargita megye — előlépett és átvette Kolozsvár Erdély-fővárosi és Marosvásárhely székely fővárosi szerepét mindaddig, míg e két várost előbbi feladataiba vissza nem lehet iktatni. A szárhegyi táborban, kétszer kéthetes időszakban, ötven őrsvezetőt képeztek ki. — Otven faluból jöttek, mind más csapatnak lesznek az oltó szemecskéi. Sajnos az én nemzedékem már lekésett erről a nagy élményről, hogy gyermekkorában cserkészkedhessen, de mindent elkövetek, hogy gyermekeimnek megadjam ezt az örömet, és azt is, hogy esténként a zászló körül magyarul imádkozhassanak. (A zászlón egyelőre cserkészliliom van, nem a nemzeti színek.) Én ideiglenes cserkésztiszti megbízatással dolgozom, de néhány év múlva lesz tisztképző táborunk és akkor mindent be kell pótoljak. Még nagyon sokat kell tanulnom. Közben öt óra elmúlt, bezárta a múzeumot és meghívott magukhoz egy kávéra. Férje nem cserkész, de mindenben segíti a csapat munkáját. A tornác sarkában lengett egy liliomos zászlócska, a csapat egyik őrsi zászlaja. Az asszony megmagyarázta: „Tudja, liliomos zászlót igen, de magyar zászlót még nem lehet.” Pillanatig gondolkodott: „De eljön az ideje. Teszünk róla!” Megköszöntük a kávét (és az Erdélyben elmaradhatatlan szilvóriumot) és elindultunk. A házaspár a két kiscserkésszel a kapuból integetett. Az autóban, vissza az úton, a repülőgépen, és itthon azóta is a gyergyószárhegyi cserkésztisztjelölt-asszony utolsó szavai muzsikálnak bennem: — Teszünk róla! Azt már Amerikában tudtam meg, hogy a Külföldi Magyar Cserkészszövetség által az osztrák Alpokban rendezett nagy tisztképző táboron kilenc erdélyi jelölt jelent meg. Mind a kilencen megszerezték a képesítést. A tábor végeztével hetvenhárom új magyar cserkésztiszt tért haza Magyarországba, Szlovákiába és Romániába, hogy jó munkát végezzenek. A Jóisten, aki tavaly végigsétált Közép-Európán s lábanyomán virágba borultak az ibolyák, bizonyára segíti majd őket. □ 16 ITT-OTT 23. évf. (1990), téli (117.) szám I
