Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
román festészet nagyjait, köztük nagyritkán egy-egy magyar név. Nekem csak Nagy Imréé ismerős, s azon jár az eszem, hogy milyen békésen megférnek itt egymás mellett a különböző nemzetiségű művészek, s az is eszembe jut, bogy ba ezt a képtárat egy angol vagy francia nézegetné, nem is venné észre, hogy többféle kultúra képviselőinek munkáját látja. Dénes soha, senkihez nem szól románul, s olyan természetesen, annyira a házigazda biztonságával teszi ezt, hogy mindenki magától értetődően válaszol neki magyarul. A Kultúrpalota díszterme valamikor királyi fogadások alkalmára készülhetett, s csak a Parlamentben meg a Tudományos Akadémián láttam hasonló méltóságú termet. Az összhatást az teszi feledhetetlenné, hogy itt az óriási ablakok színes üvegből készült, művészi ihletésű képekben mutatják be a székely mese- és mondavilágot. A hatás leírhatatlan. Egy nép szelleme, lelkülete van jelen ebben a teremben, talán úgy, mint egy indiai templomban. Mondom is Dénesnek, hogy ilyent még nem láttam! Ezt be kellene mutatni a Metropolitán múzeumban vagy a közelgő világkiállításon. Tetszik neki a gondolat, már nézzük is, hogy miként lehet leszerelni meg csomagolni az óriási ablaktáblákat. (Dénes is a tettek embere.) Míg a román székesegyház felé sétálunk, elmondom neki tervemet, hogy a világkiállítás egyik látnivalójául a dunakiliti és bősi betonszörnyekből szeretném, ha megszületnének az emberi butaság emlékszobrai. A pópát ütlegelő magyar A román székesegyháznak tipikusan görögkeleti légköre van. Minden tenyérnyi felületet bíbor és aranydíszítések, vagy freskók fednek. Én Cyranóval együtt hiszek az egyszerűségben rejlő eleganciában, de azért be kell vallanom, hogy ennek a zsúfolt csillogásnak is van valami ezeregyéjszakái varázsa. A bejárattól jobbra óriási freskóra hívja fel Dénes figyelmünket: azon egy térdre rogyott, ősz pópát ütlegel egy sujtásos mentéjű, délceg hajdú. A háttérben kezüket tördelő, síró román asszonyok, a hajdú mellett pedig a verést elrendelő barbár magyar úr. A templomból kifelé jövet azon jár az eszem, hogy milyen jó újságcikket lehetne ebből kerekíteni, kiindulva a freskó fényképéből, majd kitérve az egyházak lehetséges szerepére az emberi érzelmek és társadalmak formálásában. Remélem, hogy egyszer majd valaki megírja ezt a cikket, s azt is, hogy román lesz aki megírja, s hogy azt fogja javasolni, hogy helyébe fessenek újat, melyen az egyetemes világszabadságért kiálló Tőkés Lászlót együtt védik a temesvári pópák a helybéli rabbival, s a többi egyház vezetőjével. Innen utunk a Teleki Tékába vezet. Olyan részén járunk a városnak, amely megőrizte régi egyéniségét, méltóságát. Még az utcai járókelők is mások, lehetnénk akár Pécsett vagy Esztergomban. A Téka (bibliothéka) felé sétálva a 91 éves Teleki Béla bácsi jár az eszemben, aki mindig telefonál, s megdicsér, ha valami eredményeset vagy hasznosat tettem, s akit én is mindig felhívok vagy felkeresek, amikor úgy érzem, hogy tanácsra van szükségem. Hiába, van valami a Telekiekben, ami megkülönbözteti, magyarabb magyarrá teszi ezt a családot. Válltól felfelé vagyunk nagy nemzet A mintegy 36 ezer kötetet az 1700-as évek végén Teleki Sámuel gyűjtötte Hollandiában, Bázelben és Párizsban, s persze hozzáadta a gyűjteményhez a legértékesebb, a legősibb magyar kiadványokat is. A tudományok eme tárházára áldozta vagyonát, élete munkásságát, s biztosította, hogy e könyvtár örökké Vásárhelyt tartassák, célszerű gondozás alatt, s hogy e könyvekből se elcserélni se elidegeníteni ne szabadjon. Nekünk a régimódi, az egrire emlékeztető könyvtárat egy művelt román hölgy mutatja meg. Természetesen magyarul beszél, kiejtése jó, de szókincse itt-ott hiányos. Kedves, látszik rajta az igyekezet, hogy olyant mutasson ami bennünket érdekel, de azért a lelkünk mélyén valahol ott fortyog, ott berzenkedik a kérdés, hogy miért nem találtak egy magyar tudóst ennek a kincsnek a méltó bemutatására. A Téka után megnézzük a Bolyai emlékkiállítást is. Meglep a két Bolyai sokirányú érdeklődése: festettek, gépeket terveztek, kályhát raktak, fákat ültettek, színdarabot írtak, s persze e mellett meg is döntötték a kétezeréves euklidészi geométriát, bebizonyítva (évekkel Lobacsevszkij előtt), hogy egy síkban egy egyenessel párhuzamosan több vonalat is tudunk húzni egy ponton keresztül, s hogy a párhuzamos vonalak nem mindig találkoznak a végtelenben. Ahogy nézegetem a Bolyai által szerkesztett idő és tér modellt, ízlelgetem a levezetések elegáns egyszerűségét, ahogy látom, hogy görbül a tér, egyre inkább Einstein tanítómesterének érzem a fiatalabbik Bolyait, Jánost. Az óriási koponyájú apa, Farkas — akinek koponyacsontját s az arra rászáradt bőrt és hajfürtöket látni, ami bizony furcsa a modern múzeumok sterilségéhez szokott látogatónak — teremtette meg fia számára azt a légkört, amelyben szabad a gondolat, nincsenek tabuk, és szent, a legmagasabbrendű emberi tett a tudás, az ismeretek gyűjtése. Kolozsvár Vásárhely megismerésével eltelt a keddi nap nagyobbik fele, s délután aztán elindultunk Kolozsvár felé. Szörnyű ködben, csúszós, választóvonal és világítás nélküli utakon döcögött Erika kis kocsija. Dénes azért jött velünk, mert másnap közös ökumenikus gyűlést tartanak Kolozsvárott a magyar egyházak vezetői. Azt reméli, hogy sikerül valami közös tervet, stratégiát kidolgozni, hogy így együtt nagyobb eredménnyel dolgozhassanak a közös célért. Erika is konferencia miatt megy Kolozsvárra. Ő egy kerekasztal-beszélgetést 10 ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám
