Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 117. szám
Végül, az év legjelentősebb eseménye a negyvenöt év óta először megtartott csíksomlyói pünkösdi búcsú volt. Ennek lezajlását Sylvester Lajos mondta el nekem. Hangsúlyozta, hogy kétszázezernél többen vettek részt a búcsún, tehát az egész székelységnek a negyedrésze. A csángók — becslések szerint — legalább tízezer emberrel képviselték magukat. Ezek között csak románul beszélő, de magát magyar katolikusnak valló csángó háromnégyezer lehetett. Vasárnap hajnalban — mint azt már évszázadok óta teszi a jámbor székely és csángó katolikus nép — a hegy oldalában gyülekeztek az indulásra kész zarándokok, hogy meglássák azt a csodát, amikor a Szentlélek lángoló kereszt formájában megjelenik a nap sugarai között. S ha ezt meglátták, megbékélt lélekkel indultak el hazafelé, a „Móduvába” vivő bujdosó ösvényeken, falujukba, ahonnan úgy szöktek el, hogy román papjuk — aki szigorúan tiltja a csíksomlyói búcsún való részvételt — nem is tudott róla. Lajos optimista jókedve, derűs tettrekészsége, „ha ma nem sikerült, gyerekek, majd sikerül holnap!” stílusú lendülete valósággal „megfertőzött”. Ilyen jókedv, ez a fajta országépítő vidámság kellene mindenütt Erdélyben, de még sokkal inkább Magyarországon! (Különösen Budapesten, mely teljesen elvesztette a régi kedélyét.) El kell búcsúznom tőle. Melegen szorongatja a kezemet: „Már mondtam, visszavárunk!” S még sebesen hozzáteszi: „Még nem volt rá alkalom, hogy mindent megmutassak neked a színfalak mögött. Tudod-e például, hogy minden nap harminc-negyven maszek ipari és kereskedelmi engedélyt adunk ki a székelyeknek? Megjósolom, olyan nyüzsgés lesz itt egy éven belül, mint egy hangyabolyban. S középtávon megjósolom a következőt is: öt-hat éven belül az anyagilag talpraállt, megtollasodott székelyek fogják átvenni a Ceau§escu által Izraelbe exportált zsidók és a 700 év után Germániába visszatért szászok szerepét gazdasági, kulturális és politikai téren egyaránt. Mi leszünk a lassan, de azért mégis Európa felé úszó román hajó motorja!” Bujdosók nyomdokain „Móduvában’ Czángó magyar, czángó magyar! Mivé lettél, czángó magyar? Ágról szakadt madár vagy te, Elvettetve, eltemetve. Én Istenem, hová leszünk? Gyermekeink ’sz mü elveszünk. Melyet apáink őröztek Elveszítjük szép nyelvünket. Idegen nyelv béborít s nyom, Olasz papoczkák nyakadon, Nem tudsz énekelni, gyónni, Anyád nyelvén imádkozni. Halljuk, még áll Magyarország, Istenem, bár Te is megálld, Hogy rajtunk könyörüljenek ’Sz elveszni ne engedjenek. (Ismeretlen csángó népi költő verse a XIX. sz. elejéről. Azóta népdal lett belőle. Klézsen gyűjtötte Domokos Pál Péter.) (Az ebben a fejezetben szereplő személyek nevét és személyleírását felismerhetetlenné változtattam. Az ördög nem alszik Romániában. Különösen nem, ha a szegény csángókról van szó.) A Sugásfürdő népszerű vendéglőjében ültünk Sepsiszentgyörgy közelében, a flekken már elfogyott, és borozgatás közben beszélgettünk. Barátom, a Csángó Újság szerkesztője — klézsei nyugdíjas tanító — hófehér bajuszát sodorgatta. Kérésemre ő hozta el a harmadik személyt, Juhász Kálmán orosházi teherautósofőrt, és mutatott be neki. Kálmánt azért hívta meg a szerkesztő úr — Benke Dávid —, mert arra kértem, hogy mutasson be valakinek, aki a csángó földön el tudna engem kalauzolni egy három napos körút keretében. Mi köze egy alföldi magyar sofőrnek a csángókhoz? Kiderült, hogy Juhász Kálmán, ez a vidám és kellemes modorú fiatalember nem mindennapos egyéniség. Kiváló szakember, aki úgy ismeri és szereti a kocsiját, mint az amerikai „teamster”-ek, azzal a különbséggel, hogy Kálmán sokkal jobban ért a kocsijához, mint amerikai kollégái, mert neki nem áll rendelkezésére a világ legnagyobb és legjobb alkatrészpiaca. Ezért a hibás, elromlott alkatrészeket ő maga gyártja le — olykor találmányai is vannak — a karbantartó műhely fémmegmunkáló gépein, Orosházán. Nos, a román forradalom után Kálmán önként jelentkezett segélyek díjazás nélküli szállítására. Egy idő után a Máltai Lovagrend emberei annyira megkedvelték, hogy alkalmazták állandó fizetéssel. Teherkocsiját többnyire Háromszékre irányították. Nagyon megszerette a tájat és a népet. A háromszékiek sürgető, könyörgő kérésére a gyógyszerládákat magyar tankönyvekkel bélelte ki s rövidesen a teherkocsi egész alsó részét is. A könyveket ő maga kunyerálta össze a szegedi egyetemen és más forrásokból. Egy idő után letelepedési engedélyt kért a román hatóságoktól és ezt rögtön meg is kapta. Jó szakember híre ugyanis már elterjedt a szakember nélküli kommunista világban. A román nagyvállalatok versengtek érte. Most egy sepsiszentgyörgyi trösztnek dolgozik és hetente háromszor megfordul Moldvában, Jászvásár (Ia§i) és Szentgyörgy között. Benke Dávid, a Csángó Újság szerkesztője beszervezte, hogy a csángók hetilapjának számait vigye magával, szervezzen meg terjesztőket a falvakban és ossza szét a kvótát közöttük. Dávid nem meri a csángó lapot a postára bízni. Biztos benne, hogy a Vatra szabotáló emberei az újságokat elégetnék, vagy másképp megsemmisítenék. Kálmán azonban egészen kiváló munkát végzett a szervezéssel és az előfizetések száma szépen emelkedik. Ő két nap alatt szokta megjárni az utat. Megbeszéltük, hogy most egy harmadik napot is hozzátesz és az elosztó autón én is vele megyek. így lesz alkalmunk több falut megnézni és az emberekkel találkozni. Másnap hajnalban négy órakor indultunk olyan ragyogóan tiszta időben, hogy a hegyek kontúrjait akár egy kiváló grafikus is rajzolhatta volna az égre, jól mutatván a nagy kanyart, melyben a Keleti Kárpátok átváltoznak Déli Kárpátokká. Hat órakor már az ojtozi szorosban voltunk és elhagytuk a Rákóczi-vár romjait, a történelmi határ közvetlen közelében. Az 14 ITT-OTT 23. évi (1990), téli (117.) szám
