Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 117. szám

szemenszedett hazugságokkal, mint a Ceaufescu kormány propaganda kiadványaiban, melyeket annak idején ömlesztve terjesztettek nyugaton a diktátor diplomatái. Néhol betűszerű az egyezés — mint azóta megállapítottam. A könyv 1986-ban jelent meg az Ortodox Egyház Missziós Bibliakiadójának nagyszebeni nyomdájában, mely közvetlenül a görögkeleti teológia épületében működik. A legmegdöbbentőbb az, hogy a könyv szerzője dr. Nicolae Corneanu, a Temesváron székelő, jelenlegi bánsági metropolita. Ószentsége magyargyűlölete olyan mély, hogy ilyen silány fércmunkához odaadja a nevét.

Tehát a Vasgárda fasiszta szellemi öröksége és a Maniu-gárdisták székelyeket lefejező barbár hagyományai, valamint a sötétben bujkáló Securitate ügynökök alattomos gyűlölet-hadjárata mellett — megdöbbentő módon — a nekivadult román sovinizmus és neofasizmus élesztője maga a román ortodox egyház.

A „Román Tűzhely” alattomos orvtámadása Marosvásárhely magyarsága ellen

Március 19-én és 20-án — a tragikus emlékű marosvásárhelyi pogrom napjaiban — a város főterére betolakodott román tüntetők számos olyan táblát cipeltek, melyen ez a felirat volt olvasható: TÍRGUMURE§ ROMÍNESC, NICIODATÄUNGURESC! (Marosvásárhely román, sohasem lesz magyar!). Ez a provokáló szlogen valójában a gyökere a marosvásárhelyi gyilkos eseményeknek. Hisz olyan városról van szó, amely a múltban nemhogy nem volt román soha, hanem maga a „Tirgu Mure§” név is összesen csak hetven éves. A trianoni béke előtt Marosvásárhely román neve „Oforheiu” volt, a Vásárhely szó elferdítéséből. Ez a város több mint 800 éve magyar, helyesebben székely. Székelyek alapították, és úgyszólván kizárólag székelyek éltek benne. Könyves Kálmán királyunk idejében — 1100 körül — a várost még latin nevén „Novum forum Siculorum”-nak, Újszékelyvásárhelynek nevezték. (Innen a város német neve, amit a besztercei szászoktól kapott: Neumarkt.) Bethlen Gábor nagyon kedvelte e helyet és 1616-ban szabad királyi város rangjára emelte. Ettől kezdve tűnik el a Székelyvásárhely név és megjelenik a Marosvásárhely neve. A Székelyföld legjelentősebb városa, annak kulturális, politikai és szellemi központja. Református vártemploma idén ünnepli 500. évfordulóját.

1910-ben — az utolsó magyar népszámlálás idején

— a városnak kerek számban 25 000 lakosa volt, 92%os magyar többséggel. 1921-ben a szép magyar történelmi nevet átkeresztelték Tirgu Mure§re, és ettől kezdve évről-évre növekvő számban telepedtek le románok benne. De a székely lakosság is gyarapodott. 1952-ben a magyar lakosság többsége még mindig 85%-os volt. Ekkor, 1952-ben, Marosvásárhely lett hivatalosan az újonnan megszervezett Magyar Autonóm Terület fővárosa. Ezt az autonómiát a román kormány sok habozás után — a Szovjet nagyon erős nyomására

— hozta létre. 1968-ban Ceau§escu — az erdélyi magyarság likvidálási programjának keretében — az addigi kirakati látszat-önállóságot is megszüntette. Az új megyehatárok meghúzásakor (Maros-Torda helyett

10 ITT-OTT 23. évf. (1990), téli (117.) szám

immár csak) Maros megyéhez hozzáadtak Kis- és Nagyküküllő megyékből jókora románlakta területeket, hogy megtörjék a megye magyar többségét, (így került Segesvár és környéke a történelmileg egyáltalán nem hozzá illő Maros megyéhez.) Negyedszázados uralma alatt Ceau§escu elrománosította a magyar iskolákat, beolvasztotta, szűk területre korlátozta, vagy egyszerűen megszüntette a magyar intézményeket. Mi magyarok, idekinn nyugaton, Erdély ősi falvait féltettük az őrjöngő diktátor földtúró gépeitől, miközben ő meggyalázta, végigpusztította Erdély ősi városait. Marosvásárhely talán a legtöbbet szenvedett, mert a legmagyarabb volt! A lerombolt kedves, falusias negyedek helyébe villámgyorsan felhúzott, ócska bérházak százaiba (melyekből az elvtársak ráadásul kilopták a cementet) tízezerszámra telepítette be a moldvai parasztokat és a városok lumpenproletáijait. Ugyanilyen fejvesztett gyorsasággal, minden tervezés és gazdasági megindoklás nélkül, elavult és nem versenyképes gyártelepeket létesített, melyeknek primitív működése semmi tekintettel nem volt a környezetvédelemre, és a város környékét, nagy sugarú kiterjedésben, lég- és vízszennyezéssel teljesen tönkretette. E gyártelepek egyetlen célja az volt, hogy munkát és fizetést biztosítsanak az új román telepeseknek.

A székely fővárosban, 1989-ben, a magyarság kollektív jogi státusát leginkább az a tény szimbolizálta, hogy a 800 éves magyar város egész területén kevesebb magyar feliratot lehetett találni, mint New Yorkban a Second Avenue magyar üzleteinek kirakataiban. Ceau§escu bukásának idején a város lakossága kerek számban 170 000 volt, s a magyarság többsége lecsökkent (a még mindig nagyon jelentékeny!) 60%-ra.

A városban tartózkodásom alatt nagyon gondos nyomozást végeztem a pogrom előzményeiről. Meghallgattam számos magyar és román szemtanút, fényképek százait néztem át, sőt három videófilmvetítést is.

(Marosvásárhelyen — és sokfelé másutt is — elszaporodtak a szegényes felszerelésű filmstúdiók. Ezek politikai, kulturális, és közéleti eseményeket dokumentálnak, a magyarországi és romániai magyar tévéműsorok számára. Ezek a filmesek nagyon kérik a nyugati magyarságot, hogy küldjenek jó minőségű videó gépeket a számukra. Külföldi segélyszervek felhasználására célszerű, s legbiztosabb címek az egyházak; onnan eljutnak rendeltetési helyükre. [Amerikai-kanadai, NTSC-típusú felszerelés az európai SECAM/PAL rendszerekkel nem kompatibilis, ilyesmit Európában kell beszerezni! — Szerk.])

Az események megértéséhez egy pillanatra vissza kell tekintenünk a forradalom idejéig. A győzelem után az első hetekben a magyarok és románok érintkezése rendkívül szívélyes, sőt eufórikus volt. De román részről ez azonnal véget ért mihelyt februártól kezdve a magyarok követelni kezdték eltiport jogaikat, elsősorban az iskolák visszaadását, valamint a magyar nyelv korlátozás nélküli használatát, szóban és írásban, köztéri feliratokban egyaránt. A román válasz villámgyors volt és megdöbbentően primitív.

A Vatra Romaneascá (Román Tűzhely) egyesület