Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 117. szám
Kisebbségben Cseh Tibor (Midland Park, NJ): Felálltak és kiegyenesítették a gerincüket... (Erdélyi és moldvai mozaik, 1990 nyarán) Előjáték: Az Úristen beszélget Gergellyel, 1970 táján: „...álruha és álorca szükséges fegyver az életben. Alakulni kell a követelményekhez, miként a dagasztott tészta a tepsihez. Mit szól Gergelyhez az Isten? Azt kérdezi: — Mi vagy te, fiam? — Református vagyok, Uram. — Miért énekeltél ortodoxul, fiam? — Hogy megmaradjak, Uram. — Miért imádkoztál vízkeresztkor, fiam? — Hogy szárazon maradjak, Uram. — Akkor jól tetted, fiam. A fii lehajlik a szélben és megmarad, fiam.” (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér.) Rügyeznek a negyvenöt éve elfagyott ibolyák a népek új tavaszán Európában. „Annakokáért a szabadságban, melyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg és ne kötelezzétek meg ismét magatokat a szolgaságnak igájával.” (Pál apostol levele a Galátziabeliekhez, V/l.) „Ha mi most nem fogunk szólni, akkor a kövek fognak megszólalni helyettünk.” (Tőkés László nyilatkozata a Magyar Televízió „Panoráma” műsorában, 1990 jún. 16-án, néhány nappal azután, hogy „zsilvölgyi bányászok” — szekusok vezetésével — szétverték a tüntető egyetemistákat Bukarestben.) A román határőrtiszt megnézte az amerikai útlevelemet és udvariasan, jó magyarsággal így szólt: — Látom, önnek nincs vízuma. Legyen szíves abba az irodába bemenni és elintézni. — Sokáig tart? — Azonnal kiadják. Csak ki kell fizetni az illetéket, külföldi valutában. Az ön esetében 21 dollár. Valóban így történt. Néhány perc múlva 30 napos turista vízummal az útlevelemben tértem vissza a borsi határátkelőhely közös román-magyar vámépületéből az öcsém kocsijába, Nagyvárad előtt 10 kilométerrel, az E-15-ös (Európa 15) nemzetközi autóúton, mely egyúttal DN-1 (Drumul National 1-es nemzeti út) a román úthálózatban. Megrohantak az emlékek. Öt éve múlt, hogy a Securitate nagyváradi főnöke, Ion Sálájan ezredes ugyanennek az épületnek egy másik szobájában — melynek főfalát a Kárpátok Géniuszának jóságosán mosolygó, óriási arcképe borította — személyi, testi motozást elrendelő, majd 12 órán át kihallgató, fenyegető, vádoló tortúrának vetett alá öcsémmel együtt, három hetes erdélyi utunknak a végén. A kihallgatás után az ezredes — heves tiltakozásom ellenére — elkobozta összes filmfelvételemet (mintegy 400 fényképrevalót), a csak általam értelmezhető, gyorsírásos rövidítésekkel írott útinaplómat, 35 évre visszanyúló címtáramat (volt olyan brazíliai barátom is benne, aki 7 címmel szerepelt — kezdve a riói öbölben a Virágok Szigetén, ahová a hajóval érkező emigránsokat virágtalan körülmények között bezsúfolták — az összes többi lakóhelye a jelenlegi saöpaulói villanegyedben épített, úszómedencés saját házig). Az útonállók jól bevált módszerével dolgozó ezredes úr elvette tőlem a rokonaim által reámbízott családi dokumentumokat is, így pl. egy 155 éves iskolai bizonyítványt a nagyenyedi kollégiumból, amit nyilván azért „csempésztem” ki Romániából, mert tele volt az amerikaiak és a NATO számára fontos hadititkokkal. Ezeket azért bízták rám rokonaim, mert féltek, hogy valamilyen újabb jogtalan hatósági intézkedéssel elkobozhatják tőlük és elvihetik Bukarestbe. Nem tőlük román állampolgároktól, hanem tőlem, amerikai állampolgártól vették el. Az amerikai követség segítségét nem tudtam igénybe venni. Nemcsak a reménytelenül rossz telefonösszeköttetés miatt, hanem elsősorban azért, mert ha az én bőrömet ki is mentem, de magyar állampolgár öcsémet senki az égvilágon nem pártfogolta volna, az amerikaiak sem, még kevésbé a magyar állam, hiszen 1985-ben vagyunk, a szocialista testvériség nagy hazugságának időszakában! Ki voltunk szolgáltatva a Securitate kényének-kedvének, s az ezredes úr ezt gyötrelmesen kihasználta. Ez az emberi jogainkat meggyalázó élmény volt a búcsú a szülőföldemtől. S mindez azért történt, mert romániai káderlapomon ott szerepelt a tény, hogy a megelőző 15 év alatt háromszor egy egyórás előadással szerepeltem a Szabad Európa Rádió magyar adásában. Semilyen Románia érdekeit sértő megjegyzés ezekben nem volt: nem Erdélyről szóltak. (Az első a brazíliai magyarság életét ismertette, a második az észak-amerikai keleti partvidék magyarságának kulturális erőfeszítéseit, a harmadik a Magyar Baráti Közösség célkitűzéseit, és a rendszeressé vált, egyre népszerűbb nyári szemináriumokat a Reménység Tó partján.) De hoztam magammal sokkal nyomasztóbb emlékeket is. Mik voltak azok? A legszörnyűbb vizuális emlék a panelbérkaszárnyák tízezreinek Erdély történelmi városait fojtogató, kétségbeejtően visszataszító épületcsordája. Valamint a bérkaszárnyákat elözönlő, sebtében betelepített, állandóan üvöltöző, mindent összerondító, többéves mosdatlanságtól bűzlő, részeges balkáni horda képe. A hajdan hamvasan szép Bánfifyhunyadon a panelházak erkélyeiről az új moldvai lakók farkasszemet néznek a református templom többITT-OTT 23. évf. (1990), téli (117.) szám 5
