Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 117. szám

százéves toronyablakaival, s az ordítozó, ocsmány káromkodásuk behallatszik az Úr asztalához. Megboldogult Ravasz László püspök úrnak a szíve is megszakadna, ha látná, hogy mit követtek el szülővárosával!

De ennél a látványnál is sokkal jobban emésztett, egészségemet aláaknázta az erdélyi magyarság közelről megtapasztalt lelki állapota, ami miatt emberi kapcsolataim megromlottak és évekig tartó súlyos depresszióba estem. Ez a magyarság, melynek patinás, évszázados kollégiumait, iskoláit elsikkasztották, egyetemét elapasztották, rádió és tévé adásait betiltották, újságjait és folyóiratait a szó szoros értelmében megbecstelenítették, s legutóbb már azt is megtiltották, hogy saját városai és falvai nevét magyarul leírhassa, vagy kiejthesse — az a magyarság, melynek saját véreiből — a minden népben megtalálható söpredékből, sehonnai bitang emberekből — toborzó és 30-nál jóval kevesebb ezüstpénzzel megvásárolt ügynökök légiójával még a szívverését és ki nem mondott gondolatait is ellenőrizték —, ez a magyarság az abszolút reménytelenség állapotában, a lelki szétesés ijesztő jeleit kezdte mutatni. Van a reménynek egy parányi minimum remény-quantumja, amire minden embernek szüksége van, hogy életben maradjon, ami nélkül az emberi életösztön nem működik, az ember teljes, tompa apátiába süllyed. Mindezt mások is észlelték Erdélyben, ha nem is annyira éles kontúrokkal, mint én, de nem nyilatkoztak a nyilvánosság előtt, nehogy Ceaufescu bosszút álljon otthon élő rokonaikon, így a diktátor fokozatosan kiterjesztette a megdermesztett lelkek birodalmának területét Nagyrománia határain túl, messze Európába és Amerikába is. Én hosszas vergődő töprengés után elhatároztam, hogy nem a hallgatással, hanem — éppen ellenkezőleg — a minél nagyobb nyilvánosság reflektorfényével próbálok mind a szólás sürgető erkölcsi igényének, mind rokonaim és barátaim védelmének eleget tenni. Mivel az ezredes úr Jóvoltából” már úgyis 12 órát szenvedtem egy huzamban a Szabad Európa Rádió miatt, most egy újabb egyórás adásban számoltam be a Ceau§escu diktatúra hazugságairól, embertelenségeiről, és magyarságírtó hadjáratáról. Az előadást ötször sugározta a Szabad Európa Románia felé. (Mostani utamon nem találkoztam olyan erdélyi magyarral, aki ne hallotta volna. Sokan hangszalagra vették és titkon otthon újból meg újból lejátszották.)

Rokonaimat, barátaimat nem érte bántódás. Az árat én fizettem meg. Tudtam, hogy döngve bevágtam magam mögött szegény Erdély kapuját. Amíg ez a rendszer fennáll, én Erdélyt többé nem láthatom. Ez a többé 1985-ben soha többét jelentett.

És jött a huszadik század történelmének megrendítő csodája. Beköszöntött 1989, a népek új tavasza Európában. Égy erdélyi újságíró azt írta egy ihletett pillanatában, hogy Isten végigsétált Közép- és Kelet- Európán, és lába nyomán kirügyeztek a 45 éve elfagyott ibolyák. Június vége felé járt az idő, jó régen elmúlt az ibolyavirágzás időszaka, de rengeteg jelét, tanúságát láttam ezeknek az újra bimbózó, történelmi ibolyáknak. A fűszálként meghajolt, porig alázott és megtaposott magyarság felemelkedett és kiegyenesítette a gerincét. Nekilátott, hogy — a kivert

6 ITT-OTT 23. évi. (1990), téli (117.) szám

kutyaság állapota helyett — hazát építsen magának. Különösen a Székelyföldön — szűkebb pátriámban — észleltem mindenfelé ennek a küzdelemnek nyomait és eddigi eredményeit. Erdélyből — sajnos! — ma is sokan menekülnek, viszonylag kevesebben a Székelyföldről. Ott a zárt tömbben élő 800 000 ember egymásnak vetette a hátát, félelmei eltűntek. Újból jelentkezik a történelmi székely virtus és a makacs székely célratörés.

Minden nehézség, valamint az új erőre kelt román fasizmus fenyegető jelenségei ellenére, először láttam mosolygó arcokat és reménykedő szemeket Erdélyben. A Hargita rengetegeiben kóborolva, egy hajnalban vidám füttyszót is hallpttam, és rögtön utána kutya ugatását. Talán egy új Ábel járja a székely havasokat, Bolha kutyájával. Kis baltájával a vállán, fürge, biztos léptekkel halad. El nem tévedne az ösvények útvesztőiben, hiszen „azért vagyunk a földön, hogy valahol otthon legyünk benne” ...

Küzdelem a menekülők áradatának visszafordításáért

Az 1989 december 22-ike óta menekülők nyomát az Erdélyben maradó magyarság megvetése kíséri. Árulóknak tartják őket, gyáva haszonlesőknek, találó megjelöléssel, talán némi túlzással, de sok méltányos keserűséggel. Az otthoniak arra kérik a magyarországiakat és a nyugati magyarokat, hogy ne fogadják tárt karokkal a mai menekülőket. Inkább beszéljék rá őket, hogy téijenek vissza Erdélybe.

Sajnos, a menekülők között túl sok a fiatal és túl sok az értelmiségi, rengeteg az üresen maradt őrhely. Jó barátom, a Művelődés című folyóirat lángoló lelkű szerkesztője írja levelében:

„Tudod, Tibor, nekünk itthonmaradottaknak sem éjjelünk, sem nappalunk. Hál’ Istennek! A Művelődés újraindításával óriási kínjaim, gondjaim vannak. Bukarestben a nyomdászok — a helyi Vatra nyomására — megtagadták a kinyomást. Erre 5 számot Budapesten nyomattam ki. Most az újra beindult katolikus magyar egyházi nyomda Kolozsváron elvállalta és a legújabb számokat már itt, az én városomban készítjük. Sajnos, nincs szerkesztő kollektívám, szétfutottak Magyarországra, mint a patkányok a süllyedő hajóról. Pedig mi nem süllyedünk. Éppen ellenkezőleg, most emelkedünk ki a mocsárból! Minden lépésünkre erős ellenkezés a válasz, de mindig találunk valamilyen megoldást. Tibor, gyere haza, szégyenítsd meg ezt a sok menekülőt. Nyugodtan visszatérhetsz, van rá törvényes lehetőség. Mi elintézzük, hogy itt maradhass!...”

A levél egy másik részletében beszámol sokrétű tevékenységéről:

„Folyóiratunk az erdélyi magyarság teljes közművelődési életét szolgálja. Állandóan közlünk dramatizált népballadákat, színdarabokat, kórusműveket. Hál’ Istennek, hogy egy hét végén 8-10 helyre is meghívnak. Most például Székelyudvarhelyre megyek, az egyik gimnázium névadó ünnepélyére: Tamási Áron nevét veszik fel, aki kisdiákjuk volt valaha. Másnap — ugyancsak Udvarhelyen — az erdélyi magyar történészek tudományos ülésszakát hallgatom meg, melyen részt vesznek magyarországi és csehszlovákiai