Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
viccet, s ijedten nézik a részeget. Végre arrébtuszkolják a hadonászni, fenyegetőzni látszó embert, s én kifizetem a 400 lejt (hivatalosan 40 dollár, feketén tíz) a vacsoráért, s indulunk haza. Az utcán mondja el Zsuzsika, hogy engem, mivel az átlagnál vastagabb volt a pénztárcám, szekuritátosnak nézett a részeg román, s ezért fenyegetőzött. Na, mondom, „Olyan tagja is kevés volt a Szekuritáténak, aki nem tudott románul!” Mi a Dénesnek az irodájában levő ágyat kapjuk éjszakára. Zavar, hogy miattunk senki sem alszik a megszokott helyén, s az is, hogy Dénes nem tud tőlünk bejönni az irodába, pedig hallom, hogy a telefon szól egész késő éjszakáig. A református kollégium sorsa Kedden korán kelünk, hogy minél kevésbé legyünk útban. A fiúk, akik tagjai a Bolyai kollégium tárgyalóbizottságának, mondják, hogy tovább folytatódik a sztrájk és a tárgyalás. Hiába adta vissza a bukaresti kormány a magyaroknak a kollégiumot, a románok nem akarnak átmenni a román iskolába, a magyarok meg nem tudják, hogy miként lehetne kényszeríteni őket. Egy olyan kompromisszum van kialakulóban, hogy a tanév végéig ott maradhatnak, s erre az időre az igazgató-helyettes is román lesz. Dénes persze a „Most vagy soha!” álláspontján van. Szerinte nincsenek félmegoldások, most és teljes mértékben kell visszavenni azt, ami a miénk. Sajnos a magyar tanárok között sem egységes erről a vélemény: „Nem lehet csak úgy kirúgni a román diákokat!” — mondja a magyar zenetanár. ,Ahogy én értem — szólok közbe — nem rúgnak ki itt senkit, aki hajlandó magyarul tanulni a gimnáziumban, csak a román nyelvű tanítást akarják beszüntetni, mivel ez egy magyar kollégium.” Miközben a kollégium sorsát vitatjuk, megtudom, hogy 500 évvel ezelőtt született itt a reformátusok által „particulare”-nek nevezett iskola. 1718-ban, Kornis Zsigmond jóvoltából épült meg a kollégium, melynek működését sokan támogatták, így a Bethlen-család például tizenkét diák ellátására Petras falu dézsmáját adományozta. A most is meglevő kétemeletes épületet 1802-ben fejezte be Dózsa Gergely igazgató. Nemigen volt abban az időben a világon olyan középiskola, de még egyetem is kevés, ahol olyan magas szinten tanították volna a matematikát, mint Bolyai Farkas Vásárhelyen. Egyszóval ízig-vérig magyar intézményről van szó. Mégis, amikor felvetem, hogy menjünk át, győződjünk meg a magunk szemével, hogy miként is folynak a tárgyalások, Erika megjegyzi, hogy „de akkor vedd le a Kossuth címert a kucsmádról!” Csodálkozva nézek rá, s még jobban elcsodálkozom, amikor Dénes — akit szinte hetente vittek be a Szekuritátéra, s aki négy évi börtönt kapott, mert se félni, se megalkudni nem volt hajlandó — csendben szintén bólogat, s megjegyzi: „Bizony, itt a Kossuth címer még provokációnak számíthat.” „Nem baj, Dénes, ideje, hogy megszokják” — mondom, s a címerrel a kucsmámon megyünk megnézni a kollégiumot. A vártemplom A kollégiumból a Vártemplomba vezet utunk. A Vártemplom a város közepén áll. Báthory István erdélyi vajda 1492-ben erősítette várrá a domonkosok itt álló templomát, azért, hogy innen tarthassa féken a törvénytelenül adó alá vetett székelységet. Ezt a várat Mihály vajda és Básta hadjárata feldúlta, s csak 1602- ben építette újjá Borsos Tamás a hat-nyolc öl magasságú és ezerötven lépés körméretű bástyákat. A Vártemplom épségben fennmaradt napjainkig, s Fülöp Dénes hitének, kitartásának köszönhető, hogy az elmúlt évtizedben tatarozták, bővítették ezt az épületet, melyben Rákóczi alatt még országgyűlést is tartottak. Most a templom termei tele vannak a felhalmozott ajándékokkal. Az oltár megetti elhatárolt térségben hegyben állnak a használt ruhák, a mellette lévő helyiségben a romlandó zöldség és főzelékféle (melynek már kezd szaga lenni), míg a képtárban a tartós élelem van felhalmozva. Ezekből készít csomagokat a 6-8 itt várakozó önkéntes, s ezeket a csomagokat szállítják szét sötétedés után a templom irodájában feliratkozott, rászoruló egyháztagoknak. Első látszatra úgy tűnik, hogy mindez jól van, csak akkor gondolkozik el rajta az ember, amikor a lelakatolt kaput rázó, hiányosan öltözött cigányokat látja, vagy amikor hallja, hogy az ajándékcsomagért odatévedt román embert elküldték, mert ez nem az ő temploma. Nem szólok, de eltűnődöm, mert félek, hogy ezeknek a pár heti könnyebbséget jelentő csomagoknak még nagy ára lesz. Soká tart majd elfelejteni, hogy ki hol kapott, vagy nem kapott csomagot! Bizony nálunk magyaroknál is hiányzik még az előrelátás, a bölcsesség. Az együttélés, a kölcsönös megbecsülés legjobb befektetése éppen az lenne, ha most ez a román ember innen a magyar templomból kapna csomagot, vagy ha innen jutna néhány lábbeli a fázó cigányoknak. A székely hit és mesevilág emlékcsamoka Dénessel folytatjuk a körsétát a városban. A Kultúrpalota épületének homlokzatán a magyar történelem dombormúvei, középen (4-5 emelet magasban) a magyar címer. A szecessziós stílusú épület széles márványlépcsőin felfelé haladva, a színesüveg ablakokból a magyar történelem nagyjainak képmásai néznek le ránk. A hangversenytemremben éppen próbál a kórus. Román nyelven adja utasításait a karmester, s románul csendülnek fel a dalok. A képcsarnokban megint találkozom az Elena asszony által elrendelt műszerekkel, melyek a hőmérsékletet és páratartalmat mérnék, ha működnének. Nézzük a ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám 9
