Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
gyors megszerveződésének, politikai térnyerésének az eszköze. Abban maradunk, hogy majd írok a gondjairól, s megadom az olvasóknak a címet: Nt. Fülöp Dénes, Tirgu-Mures 4300, Str. Lenin 6, Romania (telefon 011-40-54-14-736), hátha tud valaki segíteni? Közben véget ért a papok gyűlése, s behívnak, hogy beszélgessünk egy kicsit. Náluk is nagyok a gondok. Újságot szeretnének indítani, de nincs papír, szedőgép, sokszorosítógép, ók is arra kérnek, hogy tudassam az amerikai magyarsággal, hogy segítség kellene. Ha ma egy rátermett ember repülőre szállna egy nyomdagéppel, akkor holnap újságja, holnapután hite, programja lenne Marosvásárhely magyarságának. Persze az is tud segíteni, aki csak pár dollárt képes küldeni a nemes célra (Fülöp Dénes fenti címére). Megígérem nekik, hogy erről a gondról is írok majd beszámolómban, s biztatom őket, hogy biztos akad egy magyar újság, nyomda vagy szervezet, mely melléjük áll. Kicsit szégyenkezve néznek rám, olyan emberek ülnek körülöttem, akik csak adni szoktak, kérni nem tudnak, nem is szeretnek. Egyre több a magyar helységnév Mivel Mártha szakmája a kerámia, úgy döntünk, hogy a délutánt Korondon töltjük. Zsuzsi is csatlakozik hozzánk. Erika vezet, mi az egyre havasabb, békés tájat nézzük. Útközben feltöltjük a kis kocsit. Úgy látszik, van benzin, s az én átszámításommal (50 dollárért 1900 lejt kaptam) nem is drága, mert igaz, hogy nem volt teljesen üres a tank, de csak 200 lejt költünk. Korond felé haladva érezhetően emelkedik a magyar falvak önérzete. Először csak a helységet jelző tábla alatt, kartonpapírra írva fedezzük fel a falu magyar nevét. Aztán, ahogy tovább haladunk, már látunk profi módon, fémlemezre festett kiírást is. Korond előtt üdvrivalgás tölti be kis kocsinkat, mert látjuk, hogy a falu már nem a román felirat alá, hanem feléje helyezte el az eredeti magyar nevet. Persze látunk leszakított, lefestett magyar táblákat is. Ennek a csatának sincs még vége! Nézegetem Zsuzsi földig érő, nagyanyáink korából való ruháját. Tetszik a múlthoz való ragaszkodás, de aztán Mártha kiábrándít, megtudom tőle, hogy ez a legújabb divat! Közben Zsuzsi mesél az elmúlt hetekről. „Olyan félelemben éltünk, mint a zsidók a háború végén” — mondja. Az utolsó napokban már naponta vittek a Szekuritátéra, s azt sem tudtuk, hogy hazaengednek-e? Szabályosan készültünk a halálra! Marosvásárhelynek tizenkét halottja volt: ott temették el a fegyvertelen tüntetőket ahol elestek, így most koszorúkkal fedett sírokat lát az ember mindenfelé. A szekusokon nem álltak bosszút, Zsuzsi szerint azok ma is ott ülnek a régi épületükben, felfegyverezve, tettre készen, s nem igaz, hogy a Ceausescut támogató titkosrendőrök szétfutottak, a hegyekben bolyonganak, menekülnek. „A, dehogy — mondja —, itt vannak azok kivétel nélkül, csak most kicsit csendesebbek, s azt csinálják, amit más mond nekik.” Korond Közben beértünk Korondra. Eszembe jut az a két év előtti emlék, amikor Hámos László, a HHRF vezetője úgy tájékoztatott, hogy Ceausescu eltüntette Korondot a föld színéről. Akkor, emlékszem, elöntött a keserűség, a felháborodás, és olyan cikket írtam a New York Times-nak, mint még soha. Szerencsére — mielőtt lehozták volna — elküldték egy riportert Korondra, s kiderült, hogy az egész rémhír volt. Azóta nagyot esett a renomém a lapnál, s megfogadtam, hogy soha, semmilyen rémhírt nem veszek készpénznek. Korondon 500 fazekasmester dolgozik. A házak előtt az utcán, üvegfalú bódékban, véghetetlen sorokban állnak a festett korsók, tányérok. Szokatlan, ritkaszép kép, nem is tudom, van-e ilyen máshol a világon? A művészek falva ez! Az utcán stráfkocsi, rajta 8-10 ittas, nótázó földmunkás. Szemben állnak a Bodega névre hallgató kocsmával, s nekem is odaszólnak, hogy „Gyere inni, ha magyar vagy!” Zsuzsi bevisz egyik kedvenc fazekasához. A konyhában éppen a román televízió heti háromórás magyarnyelvű adását nézik a magunk korabeli háziak. Az asszony most is dolgozik: tányérokat fest, az ember bort hoz, s tölti az egyik poharat a másik után. A mennyezet alatt ott száradnak a félkész cserepek, a helyiség átmenetet képez a konyha és a műhely között. Később megmutatják a ratkárat meg a kemencét is. Égetés előtt a kemence polcait úgy rakja maga köré az ember, hogy a végén már ki sem látszik belőle. Kérdezem, hogyan mászik ki mielőtt begyújtanának? „Megfogom a segginéi és kiemelem” — válaszol a nagydarab asszony. Szekuritátos lettem Közben már be is setétedett, így egy kis vásárlás, búcsúzkodás után indulunk is vissza Marosvásárhelyre. Ott a társaságot rábeszéltem, hogy együnk vendéglőben, mert nem akartam Déneséket terhelni a vacsorával. A vendéglőbe este kilencre értünk oda, ami ott a zárás ideje. Sok könyörgés után végre kiszolgáltak, de választék nélkül, s elég udvariatlanul. A vendéglő maga füstös, zajos és sötét. Magyar szót nem hallottam, a Kossuth-címeres hímzésű síkabátom sem derítette fel az arcokat. Valami megfogalmazhatatlan feszültség, bizalmatlanság volt a levegőben. A tőlünk 3-4 asztalra hangoskodó román férfiak kiabálása közben egyre közeledett asztalunkhoz. Én persze nem tudtam, mit mondanak, csak hogy hangosak, mint minden részeg. Amikor fizetésre került sor, látom, hogy a leghangosabbik ott áll mellettem, s nagyon integet a pénztárcám felé. Ránevetek, hogy ha megmutatja mi van az övében, én is megmutatom az enyémet, de látom, hogy körülöttem nem értékelik a 8 ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám
