Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 116. szám
június 30-án az Európa Tanács illetékes bizottsága kihallgatást rendelt el Románia ügyében, azon a napon, amelyen jelen volt Románia 30-tagú küldöttsége, élén a kormány kül- és belügyminiszterével. A kihallgatás során a bizottság elnöke éles hangon bírálta a román kormány jogtipró intézkedéseit és elítélte, hogy az új román vezetés még mindig nem foglalt állást egyértelműen a Ceau§escu-rendszer falurombolási programja ellen. •Második példaként említeném a június havában lezajlott Koppenhágai Helsinki Utókonferenciát, amelynek egész négyhetes időtartama alatt Alapítványunk munkatársai jelen voltak. így szemtanúként is mondhatom, hogy a román fődelegátus részéről pl. az előbb idézett kijelentései egyértelmű és szinte teljeskörű nemtetszésre és visszautasításra találtak. Fontos itt kiemelnem, hogy a legforróbban vitatott téma az egész konferencia során a nemzeti kisebbségek ügye volt, amiben Románia megintcsak szinte egyedül maradt a maga maradi és retrográd nézeteivel. Összegezve az ezen a három területen lezajlott fejleményeket, azt lehet mondani, hogy ezek teljesen szokatlan helyzet elé állítottak minket is. Ugyanis úgy érzem, bekövetkezett az a precedens-nélküli állapot, hogy tiszta szívből helyeselhetjük és támogathatjuk azt a politikát, amelyet a Nyugat, és ezen belül az Egyesült Államok folytat Románia tekintetében. Különös szerepet jelenthet ez az állapot mindannyiunk számára, akik az évek során azt szoktuk meg, hogy csakis negatív jelzőkkel és támadólag viszonyulhatunk kormányunk romániai külpolitikája iránt. Alapítványunk 14 éves munkája során az a tapasztalatom, hogy mi magyarok tömegesen és igazán erőteljesen csak akkor szeretünk vagy vagyunk hajlandók cselekedni, amikor már túl késő, már ég a ház, amikor olyan hatalmas és borzalmas ellenféllel állunk szemben, amelynek legyőzése teljesen reménytelen, amikor „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje”. Vagy még akkor sem, amint azt Szőcs Géza nemrégen kifejtette Kolozsváron, hiszen mindannyian tudjuk, hogy csak „ha mégegyszer azt üzeni”, csak akkor lesz az, hogy „mindnyájunknak el kell menni.” Most azonban úgy érzem, helyénvalóbb lenne tömegesen és következetesen cselekednünk, mint valaha. Most, amikor árnyaltabb a kép, nem állhat kizárólag abból a tevékenységünk, hogy a negatív jelenségekre felhívjuk a figyelmet, hanem helyeselhetünk egy-egy pozitív lépést is, mondjuk, saját kormányunk, vagy akár egy-egy újságíró részéről. Ha ténylegesen eredményt szeretnénk elérni a magyar kisebbségek érdekében, úgy érzem, cseppet sem kevésbé fontos most dolgoznunk, amikor újabb csatornák nyílnak meg és több a lehetőségünk, mint amikor teljesen kilátástalannak tűnt az esélyünk. Itt felhívnám a figyelmet néhány területre, ahol a közeljövőben biztos, hogy változások lesznek és ahol fontos lenne, hogy az amerikai magyarság tömegesen, de mindenki egyénileg, cselekedjen. 1. Előszöris biztos, hogy előbb vagy utóbb ismét felmerül a Legnagyobb Vámkedvezmény visszaadásának a kérdése. Ezért jó lenne, ha már most minél többen kapcsolatot keresnének kongresszusi képviselőjükkel, szenátoraikkal, és kikérnék véleményüket erről a kérdésről. így amikor a kongresszusban majd sorra kerül ennek a kérdésnek a megvitatása, nem kell az utolsó percben, pánikszerűen kapkodni, hogy győzködjük véleményünkről megválasztott törvényhozóinkat. A kapcsolatfelvételre javasolhatok egy konkrét segítőeszközt: •Még májusban szorgalmaztuk, hogy a képviselőház tagjai írjanak alá egy Iliescu elnökhöz címzett levelet... •A levelet végülis 93 kongresszusi képviselő írta alá. Kíváncsi lennék: a jelenlevők közül hányán tudják, hogy saját képviselőjük szerepel-e az aláírók listáján? •Mindenesetre: jó kapcsolatfelvételi módszer lehetne mindenkinek ezt megtudni. Utána azoknak, akiknek a képviselője aláírta, ezt utólag megköszönni. És azoknak, akiknek a képviselője nem írta alá, a levelet utólag bemutatni, és kifejteni a romániai magyarság helyzetének súlyosságát, aminek befolyásolására kéijük a törvényhozó figyelmét és segítségét. 2. Úgyszintén biztosnak tartom, hogy előbb vagy utóbb ide fog látogatni Románia kormány- vagy államfője. [Köztudott, hogy Iliescu pár héttel később New Yorkba látogatott, az ENSZ-be, de amerikai részről hivatalosan nem fogadták. —Szerk.] •Máris szó van arról, legalábbis szóbeszéd-szinten, hogy Petre Roman nemsokára jönne Washingtonba. •Jó lenne fogadtatásukra jóelőre felkészülni, kikérni már most a Bush-kormány véleményét: milyen feltételekhez kötik? 3. Fontos lenne (nem kívánna túl nagy erőfeszítést részünkről) a most ősszel következő kongresszusi választási kampányokba bekapcsolódni. A képviselőjelöltek ez alatt az idő alatt rendszerint otthon vannak, saját körzetükben, így könnyen el is lehet érni őket személyesen, és ilyenkor, választások előtt, sokkal fogékonyabbak arra, hogy mi is a bajunk, mit is akarunk, hogy tegyenek. Külön megemlítem, hogy Alapítványunk is, de az itt is jelenlevő fiatal magyarok PAC-je külön be van rendezkedve arra, hogy bárki érdeklődőnek információt nyújtsunk saját képviselőjének adatairól és eddigi szerepléséről ügyünkben. •Azon kívül, hogy helyi képviselőjelölttel kapcsolatot teremtünk, van két eset, ahol helyénvaló lenne az országos méretű támogatásunk. Fontos lenne: a) Horváth János indianai képviselőjelölt bejuttatása, ó lenne a második magyar, és a másik (Köztársasági) pártból. Máris szépen adakoztak magyarok egy washingtoni gyűjtés során, de a kongresszusi kampány sokba kerül, b) Chet Atkins támogatása: ő volt az első látogató Romániába, rendkívül pozitívan áll hozzá a magyarság ügyéhez, Sütő ügyében is segített, s kemény harcban áll újraválasztatásáért. 4. Igen fontos lenne a Romániáról megjelenő cikkekre reagálni, akár elítélőleg, akár helyeselve az újságíró tudósítását, vagy a lap szerkesztőségi véleményét. Ludányi András erről majd később többet beszél... 26 ITT-OTT 23. évf. (1990), őszi (116.) szám
