Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 3. (112.) szám

tok. Ne legyen sok kis párt, hanem két vagy három erős párt.

T: És a megoldás?

K: Többféle megoldás képzelhető el: a pluralitás meghatározható az alkotmányban, akár kifejezetten utalva az alkotmányban az egy- vagy többpártrendszerre is. Adható egy olyan „semleges” megfogalmazás is, amely szerint Magyarországon csakis olyan politikai szervezetek működhetnek, amelyek az alkotmányt elfogadják.

T: Mi következik mindebből?

K: Az alkotmányreform gyakorlati realizálása szempontjából megfelelő törvényjavaslat előkészítése, amely mind a Szovjetunió, mind a nyugati nagyhatalmak demokratikus követelményeit szem előtt tartja.

T: A magyar kormány figyelemre méltatná a külföldön megtelepedett magyarok véleményét is az új alkotmány tartalma tekintetében?

K: Úgy hiszem, igen, amennyiben külföldön letelepedett honfitársaink magyar állampolgárságukról le nem mondtak.

T: Legyen szabad egy talán kissé kényes kérdést felvetnem: az új magyar alkotmány munkálataiban milyen mértékben és hogyan kívánja bevonni a „másképpen gondolkodókat”?

K: Mi az, hogy másképp gondolkodók? Mindenki „másképp” gondolkodik, aki gondolkodik. Mindenki, aki józanul gondolkodik, belátja, hogy az alkotmány az ország alkotmánya, tehát a legszélesebb konszenzuson kell alapulnia nemcsak az elfogadás formai menetében, hanem kimunkálásában is. Nem állampolgárok kapják ezt a feladatot általában, de meg kell adni a lehetőséget annak, hogy hozzászóljanak, és én azt hiszem, hogy ebbeli komoly szándékunkat a mostani törvénytervezet vitája is jelzi.

T: Kikre hárul az előkészítés munkája?

K: Az előkészítést szakmai alapon kell végezni. Tehát úgy gondolom, hogy ebben mindenki, mint szakember képvisel valamit a legkülönbözőbb bizottságokban. — Ezen túlmenően szeretnénk az előkészítő munkába fiatalokat is bevonni, akár a KISZ-ből [A KISZ azóta megszűnt. —szerk.j és máshonnan, akár a FIDESZ-ből [Fiatal Demokraták Szövetségei is. Mert ez az alkotmány a következő nemzedék alkotmánya lesz.

T: Mennyiben kapja meg szociológus és jogász kollégáitól a támogatást ahhoz, hogy eredményesen tudjon miniszterként működni?

K: A jogot mindig a társadalom fejlődésében próbáltam elhelyezni. Ezért elemeztem a magyarországi és közép-kelet-európai joggyakorlatot. Ez magával hozta, hogy sok összefüggésben kritikailag lássam a jog funkcióját a társadalmi életben. így ez tudományos munkásságom kulcskérdésévé vált. A jogszociológia és a politika területén fiatalabb kollégáimmal, akiknek jelentős része tanítványom is volt, mindig jó kapcsolatban voltam.

Elsősorban Sajó András, Pokol Béla, Bihari Mihály és a Jogszociológiai Tanszéken dolgozó Gyulaváry Ágnes, Boross László és Bozóki András nevét

említhetném meg. Természetesen igyekeztem felhasználni azt a tudásanyagot, amit a szociológia egészétől kaptam. Hiszen egy minisztérium vezetése és az, hogy egy minisztériumi vezetőnek milyen lehetőségei vannak, nagyon komoly szervezetszociológiai problémák ismeretével függ össze.

T: Az egyetem kiadásában megjelenő folyóirat legutóbbi számában olvastam a Jogász Szövetség állásfoglalását az említett törvénytervezettel kapcsolatban. A cikk kihangsúlyozza, hogy a paragrafusok kidolgozása előtt kellett volna tisztázni azokat az alapelveket, amelyek szerint a törvény szövege megvitatható és pontosan meghatározható. Mennyire ért egyet ezzel az állásfoglalással?

K: Ebben tökéletesen igazuk van. Ez lenne, vagyis inkább kellett volna lennie a dolgok normális menetének. Hogy miért nem történt ez így, összetett kérdés. Egyik legfontosabb összetevője, hogy tavaly [1987] óta az általános közhangulat, ami ma már nem pontosan így jelentkezik, arra irányul, hogy törvényekkel kell előrevinni az emberi és állampolgárijogok megvalósulását.

T: Szíves engedelmével, lenne másik három kérdésem. Az első az, hogy mi lenne, ha a tervezett kétkamarás országgyűlés egyik háza a szavazópolgárok által választott országgyűlési képviselőket, a másik pedig az érdekképviseleti szervek — társadalmi, kulturális, vallásfelekezeti, gazdasági, mezőgazdasági, ipari, szakszervezeti, sport és ifjúsági intézmények — által jelölt kiküldötteket foglalná magába?

K: A jelenlegi egykamarás parlamenti rendszernek kétkamarássá való átalakítása a politikai és érdekképviseleti konfliktusok elkerülése szempontjából fontos hatalmi egyensúlyt hozhatna létre, azonban az új alkotmány mielőbbi konkretizálását késleltetné, ezért inkább annak életbeléptetése után tehető megfontolás tárgyává a kétkamarás országgyűlés megvalósítása. Mi a második kérdése?

T: Következő kérdésem a jogalkalmazás és a végrehajtó hatalom szétválasztásával függ össze. Gondoskodik-e az új alkotmány tervezete és, ha igen, hogyan, az emberi szabadságjogoknak alkotmányjogi garanciájáról a bírói függetlenség révén?

K: Elgondolásom szerint egész bírósági rendszerünket át kell alakítani olyképpen, hogy a végrehajtó hatalomnak ne legyen lehetősége a bírói jogalkalmazás irányítására. Elvileg ma sincs, de a szervezeti megoldások olyanok, hogy ezt gyakorlatilag mégis lehetővé teszik.

Van egy olyan alapelv is, hogy senkit sem szabad elvonni saját bírájának területi illetékességétől. Ezen azt is értjük, hogy a bírónak és az ügyfélnek területileg közel kell esniük egymáshoz. Ilyen és más megoldásokkal kellene biztosítani a bírói függetlenséget.

T: Utolsó kérdésem az államfői funkciók közjogi meghatározásával kapcsolatos. Annak elismerése mellett, hogy a köztársasági elnök és ne a pártfőtitkár jelölje a miniszterelnök személyét, lenne-e biztosíték arra nézve, hogy a miniszterelnök és kabinetje csakis parlamenti bizalmatlansági szavazat esetén menthető fel?

30 ITT-OTT 22. évf. (1989), 3. (112.) szám