Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 3. (112.) szám
kötelességünk, azaz, hogy szovjet csapatok továbbra is hazánkban tartózkodhassanak, hatályát vesztette. Az osztrák államszerződés érvénybe lépése után az összes szovjet csapatoknak el kellett volna hagyniuk hazánkat és Romániát. Ezzel szemben a felsorolt „barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződések” érvényben voltak. Húsz évre kötötték őket. Ezeknek a szerződéseknek a titkos záradékai szerint a szovjetek továbbra is megszállás alatt tartották hazánkat. Ehhez tehát semmi új megállapodásra nem volt szükség. Mégis a Szovjetunió ország-világ előtt nyilvánosabbá akarta tenni csatlósainak a szovjetekkel való katonai kapcsolatát, egyszersmind a NATO-val azonos főparancsnokságot akart létrehozni. Ebből a célból 1955. május 14-én Varsóban létrehozták az egységes, központosított, új „barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási” szerződést: a „Varsói Szerződésit. Az érdekes ebben az, hogy a Varsói Szerződés életbeléptetésével nem hatálytalanították a kétoldali szerződéseket. A Varsói Szerződés megkötésekor a Szovjetunió felajánlotta a Nyugatnak, hogy egy összeurópai, kollektív biztonsági szerződés megkötése esetén a Varsói Szerződés a NATO-val együtt felbomoljék. De ha ez valóban megtörtént volna, a kétoldali szerződések a csatlósokat továbbra is a Szovjetunióhoz kötötték volna, a Varsói Szerződés nélkül is. Figyelemre méltó, hogy pontosan egy nappal az osztrák államszerződés megkötése előtt írták alá a Varsói Szerződést. Csak azt kell ehhez hozzátenni, hogy a kétoldali szerződések rendszerét a Szovjetunió nagyon is komolyan veszi. Mielőtt a szerződések lejártak volna — húszéves megegyezések voltak —, felújították őket. Magyarország a Szovjetunióval 1967. szeptember 9-én újította meg, a többi szomszéddal — Románia kivételével — szintén megújították a szerződéseket. Tehát ma is két szerződéses rendszer köti össze a Szovjetuniót csatlósaival: a megújított kétoldali szerződések és a Varsói Szerződés. így ha a szovjetek a Varsói Szerződés módosításáról vagy akár feloszlatásáról beszélnek is, a biztonsági szelep, a kétoldali szerződések hálózata érvényben marad. Ez a háttere a szovjet csapatok részleges visszavonulásának hazánkból, Csehszlovákiából és Kelet-Németországból. A Szovjetunió és a csatlósok közötti kapcsolatokban a szovjet hadsereg lényegében politikai szerepet játszott és játszik még ma is, Damoklész kardjaként függ a fejünk felett, emlékeztetve a múltbani „politikai szerepére” 1956- ban és 1968-ban. Az is jellemző, hogy a szovjet hadsereg a második világháború óta Európában soha nem mérte össze fegyvereit ellenségeivel, csak barátai — Magyarország és Csehszlovákia — ellen villogott a szovjet kard. A szovjet nagyon szerény méretű csapatvisszavonása Kelet-Közép-Európából politikailag sokat jelent. Természetesen csak ha egyetlen szovjet katona sem volna hazánkban és nemzetközi, jogilag érvényes szovjet elkötelezettség létezne arra, hogy szovjet csapatok soha többé politikai szándékkal nem léphetik át szomszédaik határát, csak akkor lehetnénk biztosak abban, hogy akármi történjék is hazánkban, a szovjet csapatok soha többé nem avatkoznak belügyeinkbe, erről azonban szó sincs. De még a szimbolikus, csipetnyi visszavonulásnak, illetve erőredukciónak is jelentős pszichológiai hatása van a szovjet katonákra és a magyar közvéleményre egyaránt. A szovjet katona bizonytalanabb, mint 1956-ban volt, a magyar közvélemény pedig vérszemet kaphat. De a szovjet beavatkozás valószínűségének csökkenése nem szabad, hogy arra vezesse a demokratikus ellenzéket, hogy magát biztonságban érezve, nem a fokozatos megegyezés politikáját folytassa, hanem hogy arra törekedjék, hogy a hatalom feltétel nélkül adja meg magát. Ha ilyen irányba befolyásolná a közvéleményt a szovjet csapatok csökkentése, akkor — a viszonylag jóindulatú lépés — valójában kontraproduktiv lenne. Nem csökkentené az erőszakos összecsapás lehetőségét, hanem fokozná azt. A szovjet csapatok csökkentését tehát politikai bölcsességgel kell az ellenzéknek kezelnie. Bátorítsa programjaikért való küzdelmüket és a demokratizálódás fokozását, de ne csábítsa olyan tettekre, amelyek erőszakos összecsapásba vezetnének. Erőszak egyébként sem alkalmas ma az előrehaladásra. Egyetlen magyar élet se essék a haladás áldozatává! A csatlós államokat megszálló szovjet csapatok tisztán stratégiai szempontból három csoportra oszthatók. Az északi csoport az, amely Lengyelországban, Kelet- Németországban és Csehszlovákiában állomásozik. Ezek stratégiai missziót teljesítenek. Kelet- Németország hadműveleti terület, mindaddig az is marad, amíg a NATO és a Varsói Szerződés potenciális ellenségként hatalmas hadsereget tartanak készenlétben egymással szemben. Lényegében ugyanezt a szerepet játssza Csehszlovákia is. E mögött a hadműveleti terület mögött Lengyelország mint nélkülözhetetlen hadtápterület és közlekedési tengely szerepel. Ez a három ország a Szovjetuniónak ma stratégiailag nélkülözhetetlen. A szovjet csapatoknak ezekből az országokból való teljes visszavonása valószínűtlen. A déli hadszíntér: Románia és Bulgária, bár nem olyan jelentős, mint az északi hadszíntér, de nem jelentéktelen a Szovjetunió számára. A jelentőséget nem befolyásolja az sem, hogy Romániában jelenleg nincsenek megszálló csapatok. Végszükségben a Szovjetunió Románia területét is használná, nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagyni, hogy e két ország a NATO délkeleti szárnyával, Görögországgal és Törökországgal szomszédos. Csak a központi helyen fekvő Magyarország nem jelent semmi stratégiai értéket a Szovjetuniónak. A Magyarországon elhelyezett szovjet csapatok zsákutcában vannak, mert hazánk semleges országokkal határos. Sem Ausztria, sem Jugoszlávia nem hadszíntér a NATO és a Varsói Szerződés szempontjából. Stratégiai szempontból minden hátrány nélkül kivonhatná a Szovjetunió megszálló csapatait Magyarországról. Annak tehát, hogy vannak szovjet katonai egységek hazánkban nem stratégiai, hanem politikai okai vannak. Itt tehát a kérdés az, hogy mennyire hajlandó a Szovjetunió tényleg elmenni azon az úton, amire már hivatkoztunk, azaz, hogy semmiITT-OTT 22. évf. (1989), 3. (112.) szám 11
