Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 3. (112.) szám

Párezer már el is hagyta az országot. A kérdés az, hogy ennek a lépésnek a politikai erjedésre milyen hatása lehet, ha egyáltalán lenne. Vizsgáljuk meg először azt, hogy hogyan kerültek ezek a csapatok Magyarországra, aztán azt, mi lehet a stratégiai és politikai rendeltetésük ma, hogy ezekből a létszámcsökkentés jelentőségét kikövetkeztethessük.

Mondani sem kell, hogy 1944 nyarán, amikor a szovjet csapatok átlépték hazánk határait, mint a hitleri Németország elleni nagy koalíció erői jelentek meg ott. Az sem tagadható, hogy a hitleri megszállással szemben volt felszabadító szerepük. Ez a felszabadító szerep, azt lehet mondani, csak napokig tartott, mert a szovjet csapatok szavakban pontosan ki nem fejezhető rémuralmat teremtettek hazánkban. Betegségeket, köztük nemi betegségeket terjesztettek, női személyeken tömegesen követtek el erőszakot, rablás, gyilkosság, törvénytelenség, a lakosság és vagyonának elhurcolása mind együtt a tatárjáráshoz hasonló borzalmakat hoztak ránk.

A háború tényleges befejezése után is, mint meghódított területet megszállva tartó hatalom, a szovjet hadsereg maradt az úr hazánkban. Nemzetünknek még felségjoga sem volt, azt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, azon belül annak elnöke, Vorosilov marsall gyakorolta. Kormány nem léphetett hivatalba, magasabb állásra, akár civilre, akár katonaira, senki nem volt kinevezhető Vorosilov engedélye nélkül. Az ő hatalmának pedig jogilag a vesztes országra kényszerített fegyverszünet feltételei, fizikai értelemben pedig a megszálló csapatok jelenléte volt az alapja. Ez az állapot a békeszerződés érvénybeléptéig állt fenn.

Magyarországgal, Olaszországgal, Finnországgal, Bulgáriával, és Romániával — a vesztesekkel — a nagyhatalmak Párizsban kötötték meg a végleges békét, 1947 február 10-én. Ezt a békeszerződést a magyar parlament július 16-án becikkelyezte. Az így érvényesített békeszerződés aláírt szövegeit a győzök kormányainál szeptember 15-én helyezte le a magyar kormány, ezzel és ekkor a békeszerződés életbe lépett. Ettől az időponttól számított kilencven napon belül a megszálló csapatoknak el kellett volna hagyniuk hazánkat. A szerződés azonban tartalmazott egy cikkelyt, ami racionálisnak tekinthető — civilizált körülmények között. Ez a cikkely Romániát és Magyarországot arra kötelezte, hogy a Szovjetunió meg nem határozott nagyságú csapatokat tarthasson területükön, abból a célból, hogy az Ausztria egy részét továbbra is megszálló szovjet csapatok és a Szovjetunió közötti közlekedési utat biztosítsák, mindaddig, amíg Ausztriában szovjet csapatok lesznek.

Mondom, ez civilizált körülmények között racionális rendlekezés lett volna, ami alatt azt értem, hogy ha a szerződő felek a szerződés szellemét és betűit tiszteletben tartották volna. A szovjet csapatok azonban továbbra is úgy viselkedtek mint megszállók, anyagi, pszichológiai, politikai nyomásuk továbbra is teljes súllyal nehezedett a magyar nemzetre. A Rákosiféle „szalámi taktikának” nem az ő feltételezett politikai érzéke és ügyessége volt az alapja, hanem a hazát továbbra is megszálló szovjet erők jelenléte. A békeszerződés életbe lépésekor már különben is annyira előrehaladt — a belügyeinkbe való szovjet beleavatkozás révén — a demokratikus erők felmorzsolása, hogy ekkor már az úgynevezett „fordulat éve” folyamatban is volt és egy fél éven belül be is teljesedett. Az új rezsimnek nem kellett tovább a koalíciós játékot folytatnia, nyíltan valósíthatott meg „szovjetbarát”, azaz csatlós politikát. 1947. december 14.-ével hamiskártyás módon a Szovjetunió ki is jelentette, hogy az utolsó megszálló csapatok is elhagyták Magyarországot.

A „fordulat évé”-ben az így létrejött totalitariánus kommunista egyeduralom megkezdhette függetlennek tettetni saját, de Moszkvából orcsesztrált és attól függő külpolitikáját. Ennek lényege az volt, hogy a csatlós államokat Moszkva kétoldali nemzetközi szerződések sorával egyetlen szövetséges katonai táborba kovácsolta. Úgynevezett „barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási” egyezményeket kötött a Szovjetunió csatlósaival és a csatlósok egymással. Magyarország ilyen szerződéseket kötött: 1948 január 22-én Romániával, február 13-án a Szovjetunióval, június 16-án Lengyelországgal, július 14-én Bulgáriával és 1949 április 14-én Csehszlovákiával. A NATO csak 1949 április 4-én alakult meg, de ekkor már a Szovjet szövetségi rendszer szilárd katonai blokkot alkotott. Mindezeknek a kétoldali szerződéseknek titkos záradékai már akkor titkos privilégiumokat biztosítottak a Szovjetuniónak, amiket aztán egy félévtized múlva a Varsói Szerződés már nem is titkolt. Tulajdonképpen a Szovjetuniónak nem is volt szüksége a Varsói Szerződésre, mivel a csatlós államok már rendelkezésére álltak politikailag, gazdaságilag és katonailag egyaránt. Területükön a szovjet hadseregnek szabad mozgása volt.

Közben azonban a Sztálin halálát követő rövid olvadás idején a Hruscsov-Bulganyin kormány többek között arra is hajlandó volt, hogy az osztrák államszerződést aláírja. Már magát ezt a tényt is sokan — köztük politológusok is — túlértékelték. Úgy értelmezték, hogy a szovjetek részéről ez nagy engedmény volt. Állítólag ez volt az első jelentős, háború utáni, önkéntes szovjet engedmény a Nyugat felé. Az igazság azonban az, hogy a szovjet megszállási övezet (Burgenland és egy keskeny sáv a Duna mentén Linzig) nem rendelkezett olyan markáns határvonallal, mint például a kettéosztott Németország, Korea, Vietnám belső határai. A szovjet megszállás alatt Ausztria sem katonailag, sem gazdaságilag nem képezett életképes egységet, olyant, mint a német, a koreai és a vietnámi pendantjai. Ausztriának szovjet zónájából egy szovjet csatlós országot nem lehetett alakítani. Á hosszú határvonal állandó és könnyű népmozgást tett lehetővé. Egy „szovjet” osztrák állam egyszerűen elnéptelenedett volna. Osztrák „berlini falat” képtelenség lett volna felépíteni. Az osztrák megszállás nagy fejfájás volt a Szovjetuniónak, kiadás haszon nélkül. Az osztrák államszerződés aláírását a Szovjetunió jóindulata- és nagylelkűségeként propagálta ugyan, de valójában egy nagy problémától szabadultak meg.

Magyarországnak az osztrák államszerződés azt jelentette, hogy a békeszerződésből fakadó

10 ITT-OTT 22. évf. (1989), 3. (112.) szám