Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 3. (112.) szám

Király Béla (Highland Lakes, NJ):

A MAGYAR JELEN NEGATÍV ÉS POZITÍV ÖSSZETEVŐI

Jelenünk és a benne rejlő jövőnek két meghatározó tényezőjére kívánom a figyelmet összpontosítani: a megszálló szovjet haderőre és a demokratikus ellenzék reform-törekvéseire. Valójában — és indokoltan — egy harmadik tényezőt is ide kell sorolni, nevezetesen a Magyar Szocialista Munkáspártot, a hatalom birtokosát. Ha a párt valójában tudathasadásban szenved is, ha a vezetésre úgyszólván alkalmatlan is, ha közel is áll ahhoz, hogy frakciókra bomoljék, még akkor is a kezében van a hatalom. Nem csak a meghasonlott politikai bizottságra kell gondolnunk, távolról sem! Figyelembe kell venni az apparátust, a nomenklatúrát. A társadalom e nem jelentéktelen részének, az „új osztálynak” létfontosságú érdeke a rendszer fennmaradása. Ezek észjárását nem szabad figyelmen kívül hagynunk.

Jelek vannak arra, hogy két előítélettel homályosítja a nomenklatúra a gondolkodást. Félelmi és hatalmi előítéletekkel. A félelem előítélete alatt azt kell érteni, hogy nem csak állásuk, jövedelmük, kivételezett társadalmi pozíciójuk elvesztésétől tartanak, életüket is féltik. Ezt a félelmi előítéletet a párt tudatosan beléjük oltotta azzal, hogy 1956-ról mint a lincselések, a bosszú és megtorlás koráról beszélnek. így beszél még ma is az a „munkabizottság”, amit a párt „az elmúlt évtizedek történetének... elemzésére” rendelt ki. Meghamisítják 1956-ot! A forradalom egyik legvonzóbb jellegzetessége pontosan az volt, hogy tömegbosszú egyszerűen nem létezett. Nem az a meglepő, hogy néhány ÁVH-st felkoncoltak, hanem az, hogy a Rákosi rendszer évtizedes rémuralma és az 1956 október 25-én az ÁVH által elkövetett vérfürdő ellenére olyan kevés lincselés fordult elő. Természetesen a lincselés nem old meg semmit. A demokratikus ellenzék bölcsen ellenez is minden erőszakot. Egyetlen magyar élet is túl magas ár bármilyen belső változás előmozdítására. Az „új osztályt” biztosítani kell, hogy a felszabadult társadalom nem lesz bosszúálló. Kivizsgálja ugyan a múlt borzalmait arra, hogy ebből tanulhasson a nemzet, de a vizsgálatnak büntető következménye nem lehet. A történelem, ne emberi szenvedély ítéljen a bűnösök felett.

A nomenklatúra hatalmi előítélete éppen olyan káros és veszélyes, mint a félelmi előítéletük. A hatalmi előítélet azt súgja nekik, hogy elég erősek, vissza tudják fordítani a történelem kerekét. Hogy a reformmozgalom erőszakba torkolljon, arra csak egy lehetőség van, hogy az „új osztály” hatalmi előítéletétől megrészegedve provokációt követ el.

Meg kell győzni az új osztályt arról, hogy ezek az előítéletek helytelenek: félni nincs okuk, hatalmuk pedig korlátozott, a nemzet nagy többségének akaratát saját erejükből többé megtörni nem tudják.

Ezen túl nem kívánok a kommunistákkal foglalkozni. Ez túl komplikált kérdés, külön tanulmányt igényelne. Összpontosítsuk figyelmünket a nagy negatívumra: a szovjet megszállásra, és a hatalmas pozitívumra: a reformátorok programjaira.

E dolgozat első fejezetében a szovjet megszállást történelmi keretbe helyeztem. A csapatok nem csak az erőszak potenciális intenzitására figyelmeztetnek, amit belügyeinkbe való beavatkozás esetén kifejthetnének — gondoljunk az 1956-os vérfürdőre —, van ezeknek politikai és pszichológiai jelentősége is. A Szovjetunióból ellentétes jelek érkeznek hazánkba és a nagyvilágba a szovjet szándékairól. Vannak olyan nyilatkozatok, amelyek a Brezsnyev doktrínát érvényesnek mondják. Más részről adataink vannak arra, hogy Grósz Károlyt nem egyszer figyelmeztették Moszkvában, hogy nem számíthat arra, hogy szovjet fegyverek tartják meg a pozíciójában. Nem tudhatjuk mi lesz valóban a szovjet magatartás ha a krízis erőszakba torkollnék. Nem tudhatjuk azt, vajon van-e komoly jelentősége annak, hogy a minap megkezdték a Magyarországon tartózkodó 62 OOO-es létszámú szovjet csapatokból 10 000 katonának, 450 harckocsinak, 200 lövegnek és 3 000 gépkocsinak a visszavonását.

Akár folytatódik a kivonulás, akár nem, ez a kis csapatállomány-csökkentés szimbólikusan arra mutat, hogy a Szovjetunió nem avatkozna fegyveresen belügyeinkbe, ha a fundamentális politikai, szociális és gazdasági reformok békésen valósulnának meg. Ez egyszersmind pszichológiailag is és tiszta hatalmi szempontból is hat az MSZMP várható magatartására. Szovjet fegyveres segítség hiányában kevésbé valószínű, hogy a konzervatívok fegyveres provokációhoz nyúlnának. A reformerek pedig egyhangúlag békés változásokért küzdenek. Mindenképpen ezt a politikát kell folytatni, elsősorban azért, mert a magyar vér túl drága ahhoz, hogy a változásokért megint vérrel fizessünk. De politikai tekintetben azért is, mert ha erőszakra törekednének a reformátorok — anélkül, hogy fegyverük lenne —, vagy csak „feltétel nélküli megadásra” is kívánnák a hatalmat kényszeríteni, akkor szembe kellene nézniük azzal, hogy a sarokba szorított fenevad nagyonis veszélyes lehet. Mindkét szempontból örömmel kell üdvözölni az ellenzék táborának békés szándékait.

Magyarország szovjet megszállása

Gorbacsov diplomáciai kampánya, amely a Szovjetunió békés szándékát kívánja demonstrálni, többek között magába foglal egyoldali részleges leszerelést, az atomfegyverek további csökkentését, azt az ígéretet, hogy a Kelet-Közép-Európában állomásozó szovjet megszálló csapatok létszámát 565 000 fővel leszállítja. Hazánkban kb. 65 000 szovjet katona állomásozik.

ITT-OTT 22. évi. (1989), 3. (112.) szám 9