Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 3. (112.) szám
Kommentár nélkül... BÚCSÚ Életének hetvenhetedik évében elhunyt Kádár János. Fájdalommal és őszinte tisztelettel adózunk emlékének mi utódok, akiknek egy nagy életművet kell végső számadásra bocsátaniuk. E pillanatban olyan embertől búcsúzunk, aki a munkásmozgalom és a nemzet ügyét azonosnak érezte, tudta, s a körülmények felmérésével — szem előtt tartva, hogy a politika a lehetőségek tudománya — ezt az ügyet szolgálta. Számára a nemzet szolgálata azt jelentette, hogy a magyarság ügye elválaszthataüan a nemzetközi haladás szolgálatától. Csermanek János néven 1931-ben kapcsolódott be az illegális kommunista párt tevékenységébe. 1942-ben a párt Központi Bizottságának tagja, 1943-tól titkára. Tevékenységének elválaszthatatlan része a Békepárt megalakítása. Ez volt az egyik kommunista kísérlet a második világháború elvadult közegében a nemzeti összefogást szolgáló népfront megteremtésére. Amíg lehetett, aktív részvevője volt az ellenállásnak, majd letartóztatták. 1944 novemberében megszökött, és a magyar ellenállási mozgalom egyik fontos irányítója lett. A történelem és az egyén viszonya — bárkiről legyen is szó — sokkal bonyolultabb kapcsolat, hogysem néhány sorban végleges ítéletet lehetne mondani a körülményekről, a tettekről és azok következményéről. Olyan életpályáról kell szólnunk, amely csaknem három és fél évtizeden át nagymértékben meghatározta az ország történelmét. Kádár János olyan személyiséggé vált a nemzetközi politikában is, akinek véleménye sokat számított, s figyelembe vették. Mégpedig azért, mert az, amit kádári stílusnak neveztek, sok mindenben szakított a szektásdogmatikus elvekkel és gyakorlattal, a mondvacsinált ellenségképpel. A jelmondat, amely szerint „aki nincs ellenünk, az velünk van” tömör kifejezője szemléletének. Ennek alapján jöhetett létre a fő kérdésekben hosszú időre a nemzeti közmegegyezés. Ugyanez a felfogás alakította ki már akkor a kormányzat nemzetközi politikáját; ez munkált a megélénkült magyar diplomácia részéről a helsinki értekezlet előkészítésében, létrejöttében, s utána a folyamat továbbvitelében; ez hozott megbecsülést a Magyar Népköztársaságnak szövetségesei körében és mindenütt — Moszkvától nyugat-európai és harmadik világbeli fővárosokon át a Vatikánig —, ahol Kádár János szívesen látott vendég volt. „Szélámyékban élünk” — mondotta volt Illyés Gyula, akivel jó néhányszor vitatkozó-baráti módon találkozott. Ez a „szélámyék” azt jelentette a magyar társadalomnak, hogy az 1956-os nemzeti tragédia és az azt kísérő nagy nemzetközi figyelem elükével, az elszigetelési kísérletek megszűntével végre magára találhatott, s nekikezdhetett önmegvalósításának. Nem tagadjuk: ezen a nehéz úton voltak tévedések, fájdalmas meghátrálások is. De ki feledhetné, hogy amikor Nyikita Hruscsov leváltása után Kádár János megérkezett Varsóból a Nyugati pályaudvarra, töretlen elvhűséggel újra, nyomatékosan kiállt az SZKP XX. kongresszusának eszméi mellett, amit akkoriban sokan kétségbe vontak. A XX. kongresszus szellemisége vált tetteinek iránytűjévé. Kádár János éveket töltött ártatlanul börtönben, személyesen megszenvedte a törvénysértéseket. De számára, mint mindig, nem a személyes sérelem, hanem a közösségi gondolat, a dolgozó emberek ügye volt a legfontosabb. Legyen a szocializmus emberarcú. Olyan országra vágyott, amelyben a különböző világnézetű emberek egyformán honra lelhetnek. Gazdasági és társadalmi megújulásra a fejlett Európához közelítő reformokra törekedett, s ezért dolgozott. Magyarország ezekkel a nagyszabású reformgondolatokkal vonta újra magára a külföld figyelmét. Tette mindezt olyan nemzetközi környezetben, amelyben az ilyen törekvéseket nem övezte osztatlan rokonszenv, megbecsülés. A megtorpanásnak, a felemásságnak éppen ez volt egyik meghatározója. Az idő, s vele az MSZMP sok tekintetben meghaladta Kádár János politikai életművét. Az ő igazságot követelő örökségének szellemében ezt a fájó tényt ki kell mondanunk. A politikusok sorsa ez, mindemellett vitathatatlan, hogy személyisége idehaza ugyanúgy, mint a nagyvilágban, hosszú időszakon át a humánus szocializmus törekvéseivel kötődött össze. „Az utóbbi évtizedekben volt rá példa, hogy valaki — a mindenkori adott feltételek közt — a legjobb elérésén fáradozott. Mai szemszögből ez éppen Kádár Jánosra vonatkoztatható, aki az akkori helyzet realitásairól kialakított ismeretei alapján a lehető legjobbat cselekedte. Kádár nevéhez nemcsak az fűződik, hogy lebontották az ellenségképet, hanem az is, hogy jelentős lendületet kapott a katonai tömbökön túlmutató európai együttműködés. Ezeknek az erőfeszítéseknek a sikere váratott magára, ám végül mégis elérkezett.” — Willy Brandt, a Szocialista Intemacionálé elnöke mondotta róla ezeket a szavakat Kádár Jánost fájdalmasan súlyos konfliktusokba sodorta az élet, a történelem. A történelmi kihívásokkal szembenézett, olyan emberként, aki felismeri az adottságokat, nem feledkezik meg önmaga felelősségéről, s a lehetőségek közül a legjobbak kiválasztására törekszik. Nem tört mindenáron a népszerűségre, olyannyira nem, hogy amikor a nemzet érdeke azt kívánta, népszerűtlen döntéseket is vállalt, bízva abban, hogy a magyar nép később megérti őt. Csábítás akadt elég, ő mégsem engedett ezeknek, a személyi kultuszok újra kivirágzó korszakában szerényen, természetétől és politikai bölcsességéből következően, hacsak lehetett, igyekezett háttérben maradni. Politikai működésében összegeződtek azoknak az erőknek és embereknek a törekvései, akiket ő szövetségesként kívánt látni, és meg tudott nyerni egy boldogabb Magyarországért. „Szeretni a hont gyakran oly nehéz: / Ha bűnbélyeg sötétül homlokán, / Gyarló erényünk öntagadni kész, / Mint Péter a rettentő éjszakán. / Oh, értsd meg a szót: fényben vagy homályon — / De kishitűvé szent imád ne váljon!” — rímelnek Arany János szavai Kádár János életművére is. A haza szeretete vezette tetteiben. Egy olyan korszakban vállalt emberfeletti közösségmentő feladatot, amikor erre nemigen akadt más vállalkozó. Sosem tagadta meg önmagát. A tisztességes politikus kompromisszumokban is képes gondolkodni. A történelem ítélőszéke előtt azonban az elvek megőrzésének hatékonysága és a kompromisszumok időlegességének aránya dönt. Halála óráján ne féljünk elismerni érdemeit. Ne féljünk vitatkozni örökségével, s elvetni belőle azt, ami nem bizonyult időállónak. De ne féljünk tovább folytatni arra érdemes politikai gondolatait. A mai és a jövendő társadalmi közmegegyezéshez csakis a vitákban kialakuló egyetértés útján juthatunk közelebb. Őszintén hisszük, hogy az a Kádár Jánost megillető igazi kegyelet, a reá való méltó emlékezés, ha szembenézünk múltunkkal, jelenünkkel, jövőnkkel. Nyers Rezső Grósz Károly Németh Miklós Poz8gay Imre Népszabadság XVII, 158,1. ITT-OTT 22. évf. (1989), 3. (112.) szám 7
