Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 1. (110.) szám

igazat kiadni, nyilvánosan tiltakozni sem lehetett.

Az 1945 után teljhatalomra törő csoport támadásainak egyik fő célpontja volt a magyar népi mozgalom, azok a harmadikutas írók, akik nem álltak be a kommunista párt támogatói közé. A sztálinista csoport egyik főideológusa és propagandistája ekkor Lukács György volt, aki 1945 és 1948 között számos cikkben és könyvben denunciálta a népi mozgalom íróit. 19 Tudománynak álcázva a támadást, irodalomkritikának a rágalmazást, legtöbbnyire egyszerűen jobboldali reakciósoknak nevezte a népi írókat, és nemcsak őket. „Móricz Zsigmond élete végén reakciós utópiákat hajszolt.” „Szabó Dezső a reakciós demagógia eszmei előfutárja.” „Németh László a reakciós és dekadens polgári gondolkodás haladásellenes tendenciáinak befolyása alá került.” „Illyés Gyula szabadság felé siető szép és elegáns yachtjába beszivárog a reakciós ideológia piszkos vize.” „Veres Péter helytelen szolidaritást hirdetett Németh Lászlóval és Sinka Istvánnal.” A népiek harmadik út elmélete „veszélyes reakciós demagógia” — írta Lukács pamfleteiben. 1945 végén Bibónak „A magyar demokrácia válsága” című tanulmányáról rendezett vita főelőadójaként Lukács kijelentette: „A kritika, amelyet Bibó István gyakorol a magyar demokrácia állítólagos válságán... jobboldali kritika.”20 Hogy mennyire nem irodalomkritikáról, vagy akárcsak ideológiai rabulisztikáról volt szó Lukácsnál, az sajnos hamar kiderült, amikor megindultak a letartóztatások, a konstrukciós perek, a kivégzések, az életfogytiglani és 10-15 éves börtönítéletek. 1946 decemberétől 1947 végéig pl. hét csoportban mintegy 150 magyar értelmiségit és politikust tartóztattak le és ítéltek el „összeesküvés”, „a magyar demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” koholt vádjával.21 Lukács 1948 augusztusában kiadott könyve előszavában így fenyegetőzött: „Az összeesküvők ideológiája, híveinek egy része... a ‘harmadik út’ követőiből került ki, [ez] igen tanulságos s kellene, hogy elgondolkoztató legyen azok számára, akik még ma is ragaszkodnak a romantikus antikapitalista magatartáshoz.”22

Természetesen nemcsak a harmadikutas népieket támadta a teljhatalomra került csoport a zsarnokság éveiben, hanem mindenkit, akit a sokszor napról-napra változó taktikájú önkény ellenségnek minősített. (Egy időszakban Lukácsot is.) Évekig még Bartók zenéjét is tiltották — ez elleni tiltakozásul is írta Illyés „Bartók” című versét. Sok tízezer embert börtönbe, internáló és kényszermunka táborba zártak, sok százat kivégeztek. Az írókat pedig egyszerűen a diktátori hatalom propagandistái szerepére igyekeztek kényszeríteni. Révai József, a főhatalom irányítóinak egyike pl. így utasította az 1951-es írókongresszus résztvevőit: „Az írónak a pozitív hős figurájának megalkotásánál kötelessége nem beleragadni a jelenbe.” „Álmodni a realista írónak is kötelessége, de itt nem akármilyen álmodozásról van szó, hanem a realitás talaján való álmodozásról.” „Nem arról van szó, hogy most már az irodalomnak szabad kezed adunk arra, hogy járja a saját útját és ne segítsen az államnak, a Pártnak a népet nevelni... hanem fordítva: arról van szó, hogy még jobban segítsen.” „Nem arról beszélek, hogy a múltról nem szabad írni. Persze, hogy szabad. ... De az íróknak azt mondjuk: légy korod, néped, államod, Pártod szócsöve... ez legyen és ne a műgond a főgondod.”23

Az 1957-58-ban a hatalmát ismét a szovjet haderő segítségével restauráló egyeduralom ismét megtöltötte a börtönöket, többszáz embert kivégeztetett. Ideológiai harcot is indított, amelynek során megint a népi mozgalom harmadikutas íróit-gondolkodóit támadta meg egyik fő ellenségként. Bibó Istvánt 1957-ben letartóztatták, 1958-ban életfogytiglani

börtönre ítélték. Az MSZMP hivatalos állásfoglalása kijelentette: „A ‘népiek’ ‘harmadikutas’ nacionalista ideológiája szembefordulást jelentett a szocializmussal, és alkalmas volt arra, hogy maga köré gyűjtse a szocializmussal elégedetlen, azzal ellenségesen szembenálló polgári és kispolgári elemeket.”24 Ez az állásfoglalás Bibóra a „régtől jobboldali” jelzőt alkalmazza (65.1.) és a „népi”, „harmadikutas” kifejezéseket mindenütt idézőjelben, következetesen a nacionalizmussal azonosítva és pejoratív, ellenséges beállításban használja majdnem minden egyes népi íróra. Alkalmaz egyéb jelzőket is a népiekre: idealista, retrográd, antiszocialista, antiszemita, revizionista, hamis illúziók propagátorainak, elavult nézetek hordozóinak nevezi őket leggyakrabban.

Sajnos még néha ma is fel-felbukkan a negyven év előtt — és a harminc év előtt újra — teljhatalomra törő politikai csoport mára már avitt propaganda szótárának egy-egy támadó szlogánja. A meglepő ebben nem az, amikor ezeket régi politikusok próbálják feleleveníteni — náluk ez beidegződöttség. A torz az, amikor a tudományok új művelői próbálják ezeket az ásatag harci szerszámokat úgy üzemeltetni, mintha azok nem rozsdás fegyverek, hanem modern, tudományos érvényű analízis-eszközök lennének. Csak három legújabb példát erre:

Azt írja egy mai magyarországi történész egy nagy példányszámú, új történeti munkában, hogy a Márciusi Front 12 pontjában „nacionalista, város- és munkásellenes, valamint antiszemita felhangok is megcsendültek” — persze anélkül írja ezt, hogy közölné a 12 pont szövegét.25 Egy jelentős, új magyarországi kiadványban Sinka Istvánt úgy sommázza egy nyugati magyar irodalmár, hogy Sinka István „a fasizmus szolgálatába szegődött” és „antiszemitizmusára nem található mentség.”26 Egy nyugati magyar politológus — egyébként sok értéket is tartalmazó — új angol nyelvű könyvében a népi mozgalomra többek közt a következő jelzőket sorolja jellemzőkként: romantikus, nacionalista, archaikus, utópista, anarchista, negativisztikus, antiszemita, irracionális, szentimentális.27

Még az 1963-as amnesztia után is — Bibó is ekkor szabadult — hatalmi nyomás korlátozta a népi írókat, és megint: nemcsak őket. Az uralkodó csoport kiadta a jelszót: „A főveszély: a nacionalizmus”, és egyik főellenségként a népben, nemzetben gondolkodókat igyekezett tiltásokkal megszorítani. Az 1960-as évek elején újra megindult szociográfiai mozgalom mintegy húsz év alatt sok bátor, valóságfeltáró irodalmi művet és tanulmányt eredményezett, tudatosan is vállalva a népi mozgalom reformokra ébresztő hagyományait. A hatalom ezt támogatta, volt amikor csak tűrte. De Illyés Gyula 1978-ban kinyomtatott Szellem és erőszak c. esszégyűjteménye 1988 őszéig betiltott mű volt, Németh László klasszikus A minőség forradalma még mindig az, és az 1986-ban végre publikált Bibó kötetekből kihagyták, így továbbra is csak néhány könyvtár zárolt osztályán, külön kutatási engedéllyel olvashatók Bibó Istvánnak az ugyancsak tiltott 1956-os, 1957-es írásai is. Még mindig szankciók, szilenciumok, elbocsátások, folyóiratbetiltások fenyegetnek írókat. Azokat az ellenzékieket, akik független, szamizdat folyóiratot (Beszélő, Hírmondó, Demokrata, stb.) és a hatóság által tiltott könyveket — többek közt 1956-os, 57-es Bibó műveket is — publikálnak: rendőri zaklatásokkal, elkobzásokkal, pénzbírsággal, néha őrizetbe vétellel is sújtják. És — bár egyre több írás jelenik meg Magyarországon a nyugati országokban élő magyar íróktól — még mindig postai és határcenzúra igyekszik távoltartani magyarországi olvasóktól többek közt Bibó István, Borbándi Gyula,

ITT-OTT 22. évf (1989), 1. (110.) szám 7