Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 2. (111.) szám
Steinbach Tamás (München): RICHTUNG BIELEFELD! Szrájkoltak a német egyetemisták — Szeminárium a metróban A német egyetemek katasztrofális helyzete az év elején az utcára kergette az amúgy türelmes német egyetemistákat. Berlinben több mint két hetet sztrájkoltak, Münchenben 30 000 fiatal tüntetett, a többi egyetemi városban is volt sztrájk, akció és tumultus. A cél mindenütt ugyanaz: az egyetemi élet- és munkakörülmények javítása. „Ugyan,” mondhatná egy amerikai fiatal, „mit panaszkodnak ezek? Németországban úgyis ingyen van az egyetem, és még felvételi vizsga sincsen.” Mégis: a német egyetemisták joggal tüntettek. „Örülök, hogy egyszer úgy tarthatok előadást, hogy nem állok féllábbal a börtönben — mert a nagy fizikateremben a tűzoltósági rendeletek szerint nem szabad a lépcsőkön ülni.” így kezdte a müncheni Műszaki Egyetem egyik professzora az atomfizika előadást az Odeon-téren, a város központjában. Három fok celziuszt mutat a hőmérő, de a diákok figyelnek. Ezzel a szabadtéri tanítással tiltakoznak a helyiséghiány miatt. Még nagyobb feltűnést keltett egy szeminárium a müncheni metróban: három órán keresztül diskurált 50 diák a professzorral orvosi informatikáról, az Olympiazentrum és Holzapfelkreuth végállomások között. Egy másik fantáziadús ötletet valósítottak meg az ebédosztásnál: a diákok libasorban álltak, mirefól a sor olyan hosszú lett, hogy még a menza előtti utcán is túl ment. És nagyon forgalmas utcán álltak... Több pénzt a művelődésre, ez a diákok követelésének az összegezése. Nehéz a német diák helyzete. A diákok száma az elmúlt tíz évben megkétszereződött, az egyetemeket pedig alig fejlesztették tovább. A müncheni Ludwig-Maximilian-egyetemen például 2 és félszer annyi diák tanul, mint ahogy az épületek befogadóképessége bírja. Például 5 800 jövendő jogász tanul ott, ahol csak 2500-nak van hely. Nem ritkaság, hogy az ablakpárkányon vagy a lépcsőkön kell ülni. Vagy háromnegyed órával előbb érkezni... Egy előadáson átlag háromszázan vesznek részt, egy gyakorlaton — amelynek célja a közvetlen kapcsolat lenne a tanárral — körülbelül százan. Tele vannak az olvasótermek. A könyvtárak technikailag elmaradottak. Ritkaságokat szinte lehetetlen megkapni, vagy ha igen, két hónapig is kell várakozni. A helyzetet súlyosbítja, hogy az állam kevés szociális segélyt fizet a diákoknak, és azt is szinte lehetetlen megkapni. Ezért sokan dolgoznak a tanulás mellett, és így átlagban 6-7 évet töltenek az egyetemen, tehát 12-14 szemesztert. A lakáshelyzet minden egyetemi városban elképesztő. Münchenben pl. 8 100 diáklakás áll rendelkezésre, miközben 109 000 diák tanul ebben a városban. Ha valaki egyetemi lakást kérvényez, hat szemesztert kell várnia (3 évet). És akkor is csak két évet maradhat benne. A professzorok szolidárisak a diákokkal. Az ő helyzetük ugyanolyan katasztrofális. Egy közgazdasági professzornak például évente 120 diplomamunkát kellene javítania, amit egyéb feladatai mellett lehetetlen lelkiismeretesen elvégeznie. Szinte természetes, hogy minden diplomamunkát továbbad asszisztenseinek. így aztán olyan valaki bírálja a diplomamunkádat, aki talán 2-3 évvel előtted végezte el az egyetemet. * Es mit szólnak ehhez a politikusok? Elsősorban a Német Szövetségi Köztársaság művelődési minisztere, Möllemann véleménye mérvadó: „Nem tapasztalok pénzügyi nehézségeket az egyetemi hallgatóknál. A müncheni egyetem körül sohasem találok parkolóhelyet.” Hasonló stílusú idézet: „Akinek München túl drága, az menjen Bielefeldbe tanulni.” Nem csoda, hogy Möllemannt meg-20 ITT-OTT 22. évf. (1989), 2. (111.) szám
