Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 2. (111.) szám

központ vagy intézmény, ami szakszerűen gyűjtene, rendszerezne és közreadna hiteles információkat a magyar kisebbségek helyzetének mai alakulásáról: iskoláikról, templomaikról, könyvkiadásukról, kulturális tevékenységükről, személyi üldöztetésekről és életük minden vetületéről. Az ilyen adatközpont hiányában aztán nem csoda, ha a legtöbb ember mendemondákból értesül, hol többet, hol kevesebbet mond a valóságról, és (ami talán a legkárosabb) pontatlan, vagy téves információt ad tovább a külvilágnak, amit aztán a román külképviseletek könnyedén cáfolni tudnak. Önkritikát kellene gyakorolnunk ezen a téren. Valamilyen rejtélyes oknál fogva mi magyarok szeretjük némileg kiszínezve, kerekítve átadni híreinket. Ha tőlem függene, bevezetnék egy aranyszabályt: e szerint nem lenne szabad átadni, még csak el se fogadni olyan bírt — függetlenül annak horderejétől —, amelynek forrásáról nem állnak rendelkezésre meggyőző megbízható adatok.

A megbízható hírek begyűjtése és folyamatos közlése a magyar államra tartoznék, amely — szerencsére mostmár hivatalosan is — hirdeti, hogy a kisebbségek a magyar nemzet elidegeníthetetlen részei. Mindemellett döbbenetes és nagyfokú felelőtlenségnek tűnik a magyar kormány részéről, hogy még most sem gyűjt, rendszerez és nem terjeszt naprakész, megbízható értesüléseket a magyar kisebbségek sérelmeiről.i Még azt a végképp nélkülözhetetlen adatot sem ismerjük, hogy valójában hány magyar is él a Kárpátmedencében. Ennek aztán az az abszurd következménye, hogy mindenki más-más számokat hangoztat: így pl. a romániai magyarság számáról hol azt mondjuk, hogy 2 millióan lehetnek, hol azt, hogy 2,5 millióan, hol azt, hogy 3 milliónál is többen. Ahol ilyen elemi szinten sincsenek egységes, megbízható adatok, ott tiszta csoda, ha olykor mégis sikerül meggyőzni valamelyik nyugati kormányt igazunkról.

Abszurd az a helyzet is, amikor valaki az információs űrt távolról próbálja kitölteni, hisz Magyarországon — a közvetlen szomszédságban — lenne épp elég szakértő és hozzáértés is ezt a munkát kellő módon elvégezni.

Végezetül, és egyben a fentiek összefoglalásaképpen szeretném ismét hangsúlyozni: a legfontosabb ma az, hogy tájékozódjunk, és hogy egyre kevésbé adjunk helyet túláltalánosító, misztifikáló információknak. A tények amúgyis eléggé szörnyűek. Úgy érzem, ezen a téren még nagyon sokat tehetnénk; itt vannak legnagyobb hiányosságaink. Abban a körülményben, hogy nincsenek elegen — főképp Magyarországon —, akik gondoskodnának az információk rendszeres

iMa már talán valamivel helyesebben: felelőtlenség bizonyos magyarországi intézmények részéről. Pl. égbekiáltó s megbocsáthatatlan bűn az, hogy már több, mint két esztendeje annak, hogy nagynehezen megjelent a háromkötetes Erdély története, de a beharangozott — sürített — angol verzió még ma is várat magára, mint halljuk, a Magyar Tudományos Akadémiának a kivitelezésével megbízott szakemberei viszályaiból kifolyólag. Erre a kötetre most van szükség, hiába jelenik meg majd akkor, amikor Erdély kérdése kikerül a világ érdeklődésének gyújtópontjából. —éji

összegezéséről és továbbításáról.

Félreértés ne essék, mindezzel nem az egyetlen, hősies kis csoportot — az Erdélyi Magyar Hírügynökséget — akarom bírálni, mely immár hatodik éve kiválóan végzi ezt a munkát, inkább azt szeretném kérdezni, hogy miért is vannak ók ennyire egyedül?

A.közeljövő célkitűzései lehetnének:

—Általános gazdasági bojkott követelése egyes országainktól a romániai élelmiszerexportok ellen.

— A nemzetközi közvélemény fokozottabb méretű, még keményebb és összehangoltabb elítélése a romániai terrorcselekményeknek.

Mint ismeretes, Dánia és Portugália már bezárták nagykövetségeiket Bukarestben, Nyugatnémetország pedig ideiglenesen visszarendelte nagykövetét. Az ilyen alkalomszerű lépéseket kellene sokkal általánosabbá és konzekvensebbé tenni.

Véleményem szerint igen fontos, hogy hallassuk hangunkat ezen a ponton, és hogy elérjük, hogy az egyes országok döntései megindoklásában szerepeljen a magyar kisebbség brutális elnyomásának visszautasítása. Ezt a szempontot egyébként egyáltalán nem veszik természetesnek, nem szabad elbíznunk magunkat, inkább fokozottabb méretű közbenjárásunkkal, memorandumainkkal és kapcsolatainkon keresztül egyes országokban garantálnunk kellene, hogy a nyugati politikusok tényleg tisztában vannak a magyarság súlyos helyzetével, és hogy azt következetesen szóvá is teszik. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ezt a szempontot: nem szabad magára hagyni, állandóan foglalkozni kell vele, ha egyszer felkeltettük a figyelmet, azzal még csak a harc első felét nyertük meg, a tényleges, tartós győzelem csak akkor következik be, ha az egyszeri fellángolás folyamattá válik.

Itt úgy gondolom, fontos szem előtt tartanunk 1956 örökségét. 1956 után, úgy mint ma, sok volt a magyar menekült és Nyugaton óriási sajtófigyelmet kapott a „magyar ügy”. De nem értünk el vele semmit a szép szavakon túl, a sok figyelem nem jelentett semmi tényleges segítséget a magyar nemzet számára. Legfeljebb némi lelkiismereti megnyugvást Nyugat számára, ami tudlajdonképpen elárulta a magyar forradalmat. A jelen helyzetben is, akármennyire jólesik a világsajtó fokozott méretű figyelme a magyar kisebbségek ügyére, ne felejtsük el, hogy ez önmagában nem végcél, csupán egyik alapfeltétele lehet végcélunk elérésének. Ebben a tekintetben fontos lenne szoros figyelemmel kísérnünk, hogy a sajtó tulajdonképpen mit is ér és utána levelekben megerősíteni az ügy fontosságát, vagy helyreigazítást kérni a pontatlanságok miatt. Ez olyan szerep, amit mindenki egyénileg elláthat, ki-ki a maga országában és helyi sajtójával kapcsolatban.

—Ellátni az ENSZ különmegbízottját hiteles, megbízható, részletes dokumentációval. Jelenleg azon dolgozunk, hogy az eddig — 13 év óta — összegyűjtött anyagot, mindet jó angol fordításban, letegyük az ENSZ-megbízott asztalára. Ugyanakkor elindíthatna közülünk, ki-ki a maga országában, egy olyan vállalkozást, melynek során interjúkat készítenénk erdélyi menekültekkel, rögzítenénk a tényeket, és megküldenénk ezeket is az ENSZ-nek.

10 ITT-OTT 22. évf. (1989), 2. (111.) szám