Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 2. (111.) szám

—Amennyiben a román kormány megtiltja az ENSZ különmegbízott részére, hogy helyszíni vizsgálatot folytasson, úgy hangot kellene adnunk világszerte annak a követelésnek, hogy Romániát zárják ki az ENSZ- bőL

—Részt venni a Belgiumban elindított falu/ község örökbefogadási mozgalomban, és ezt kiterjeszteni az Egyesült Államokra és Kanadára is. Szükséges lenne összeállítani fényképekkel és olvasmányos leírásokkal ellátott füzeteket, könyveket és egyéb kiadványokat, nyugati nyelveken, az erdélyi falvakról, községekről és városokról. Hogy ezekre égető szükség lenne, arról mondok egy mostani példát. Röviddel eljövetelem előtt találkoztam New York város főpolgármesterével (Edward I. Koch-hal) egy olyan magánbeszélgetésen az ő irodájában, amiről ő előre tudta, hogy kifejezetten az erdélyi magyarság ügyével fog foglalkozni. Elmondtam neki, hogy Kolozsvárt kb. úgy tekintik Erdély nem-hivatalos fővárosának, mint mondjuk New Yorkot Amerikáénak. Ecseteltem: hogyan folyt a város elrománosítása az elmúlt évtizedekben (tilalom magyarok beköltözése ellen; blokkház övezet a város körül, ahova románokat költöztetnek; a „Hóstát” lebontása). Szívesen mutattam volna neki — és ő láthatóan szívesen is nézett volna — fényképeket, vagy egyéb ismertető anyagot Kolozsvárról — de nem volt mit adnom neki. Mindenesetre, kérésem tőle az volt, hogy New York városa fogadja örökbe Kolozsvárt, amit ő készséggel el is vállalt és meg is tesz. Reményünk az, hogy amennyiben Amerikában New York városa ezt a lépést elsőként vállalja, utána követik példáját városok és községek szerte az országban. Ezt a mozgalmat azonban nem tudjuk sikeresen véghez vinni anélkül, hogy ne lenne elegendő, jó minőségű fénykép- és dokumentumanyag az erdélyi településekről, amivel azok múltját és jelenét ismertetni tudnánk. Ezenkívül megemlítem itt, hogy a Belgiumban elindított programból feltűnően hiányzik a magyar szervezetek részvétele, ezt ki kellene most pótolnunk egy koordinált, jól felkészült programmal világszerte.

A közeli és távoli jövő teendői szempontjából nagyon sokmindennel kellene még itt foglalkoznunk:

—Például azzal a történelmi jelentőségű felajánlással, amit a svájci Thyssen-Bornemissza báró tett... Csupán egyharmadát értük el eddig, és a határidő már lejárt! Itt van valami, amit mindenki, de főleg a jobbmódú magyarok tenni tudnak: adakozni.

—Foglalkozni kellene még azzal a kérdéssel is, hogy nem követünk-e el hibát, amikor túlságosan Ceau§escu személyére összpontosítjuk figyelmünket? Most e tekintetben rendkívül könnyű a dolgunk,

de mit csinálunk akkor, amikor Ceau§escu meghal? (Tapson kívül.)

—Hogyan cselekszünk, ki mit tesz a közeljövőben, pl. a május végén kezdődő párizsi Helsinki utókonferenciával kapcsolatban? És a jövő évi koppenhágai, és az azt követő moszkvai konferenciákra: miként készülünk fel?

—Ismertethetném jelen törekvéseinket is, hogy ismeretgyűjtő és -terjesztő irodákat nyissunk Budapesten, Bécsben és Brüsszelben. Ennek kapcsán beszélnünk kellene arról, hogy ki milyen segítséget tudna nyújtani?

—Többet kellene beszélnünk a nyugaton élő fiatal magyarok szerepéről is, akik nélkülözhetetlen, kulcsrészesei lehetnének, még fokozottabb mértékben, ennek a harcnak.

Befejezésül azonban visszatérnék a kezdethez. Mi lehetne válaszunk az eredetileg feltett kérdésre? Munkánk mögött van-e hosszútávú koncepciói

Ha koncepció alatt egy részletesen kidolgozott, jogilag körülhatárolt, hajlíthatatlan és végleges politikai megoldásformát értünk, akkor (legalábbis a magam részéről) azt kell mondanom: nincsen. Természetesen vannak ötleteink, alternatíváink bőven, olykor hangot is adunk egyiknek-másiknak, ugyanakkor azt gondolom: az ilyen végső megoldásszerű programoknak még nem jött el az ideje. És meggyőződésem, hogy egyelő-e nem is ezek csiszolgatásában rejlik munkánk igazi lényege vagy jelentősége.

Képtelenek vagyunk megjósolni, hogy mit hoz a jövő, nem tudjuk, milyen világváltozások várnak még reánk. Egyben azonban biztosak lehetünk: ha itt és most helytállunk, ha minél többen, minél erőteljesebben és minél értelmesebben hallatjuk hangunkat: saját közvetlen környezetünkben és minden fórumon világszerte (amint ezt máris oly sokan tették és teszik), akkor ténylegesen helyet biztosíthatunk magunknak annál az asztalnál, ahol a mi székünk üres volt Trianonban, Párizsban, és 1956 őszén. Más szóval, mi nem teszünk egyebet — és ez a munkánk mögötti tényleges koncepció — mint azt, hogy apró lépésekkel, hangyaszorgalommal téglákat rakosgatunk egymásra, építjük a tőkét, mert szilárd meggyőződésünk: ha nem is tudjuk pontosan mikor és hogyan, de a befektetett főke elobbutóbb kamatozni fog.

Ebben a munkában — a magyar kisebbségek megmaradásáért folyó harcban — minden magyarnak megvan a helye: nyugatinak, anyaországinak és kisebbséginek egyaránt, és ennek a szerepnek a további felvállalására szólítunk fel, továbbra is, mindenkit.□

ITT-OTT 22. évf. (1989), 2. (111.) szám 11