Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 2. (111.) szám

jó magyaroknak, de jó amerikaiaknak is kell lennünk. Egyfelől, mint jó magyaroknak: fel kellett tárnunk, alaposan meg kellett ismernünk és feldolgoznunk az erdélyi magyarság helyzetét ahhoz, hogy legyen miről tájékoztassunk. Ugyanakkor, véleményünk érvényre juttatásához és munkánk tényleges sikeréhez tudtuk, hogy itt a hangsúly elsősorban tudatunk amerikai oldalára kell, hogy essen. Ki kellett kutatnunk: az amerikai kormány apparátusában hol, ki és milyen feltételek alapján hozza a döntéseket a Románia iránt folytatandó külpolitika ügyében, és melyek a leghatékonyabb eszközök ennek a politikának a befolyásolására.

Kettős tudatunkkal kapcsolatos tapasztalataink, úgy gondolom, tanulságosak és érvényesek más, Nyugaton élő magyarok számára is.

Egyszer Csoóri Sándor, azt méltatva, hogy milyen nagyszerű felkészültségű magyar értelmiségiek élnek Nyugaton, azt találta mondani: a magyarság (azaz, a valódi Magyarország, a magyar nemzet) „követei” lehetnének ők, akik ennek a nemzetnek a jó hírnevét terjesztik világszerte. Egyetértek ezzel a hasonlattal, amennyiben kitágíthatjuk a „követ” fogalmát és belefoglalhatjuk azokat is, akik annak az országnak állampolgárai, amelyben a követi rangot viselik. Ugyanis mi, Nyugaton élő magyarok egyfelől kevesebbek vagyunk, mint a hivatalos címmel és ranggal ellátott diplomaták, de jóval többek is, hiszen teljes jogú állampolgárokként illető országaink döntéseit nem kívülről kéregetve, hanem belülről követelve tudjuk befolyásolni, és ha kell, megváltoztatni. Ha sikeresek akarunk lenni, döntő fontosságúnak tartom, hogy kettős tudatunknak mindkét dimenzióját teljes mértékben felismerjük, következetesen és kiegyensúlyozottan fejlesszük tovább és alkalmazzuk is.

Tulajdonképpen egyik fő oka annak, hogy 1976-ban csoportunk Romániára és nem, mondjuk, a felvidéki vagy a kárpátaljai magyarság helyzetére fektette a hangsúlyt, az éppen az amerikaiságunkból származott. 1975-ben az amerikai kormány kiemelte Romániát, és megjutalmazta az ún. legnagyobb vámkedvezménnyel. Ugyanakkor rájöttünk, hogy törvény szabja meg a legnagyobb vámkedvezmény évről-évre történő meghosszabbítását, hogy a meghosszabbítás feltételei közé esik az is, hogy az illető ország milyen mértékben tartja tiszteletben az emberi jogokat, és hogy a kongresszus mindkét háza évről-évre nyilvános kihallgatásokat rendez erről a kérdésről. Ez a kínálkozó lehetőség — hogy részt vegyünk a kihallgatásokon és hallassuk hangunkat, gyakoroljuk befolyásunkat ebben a folyamatban — Csehszlovákia vagy a Szovjetunió esetében nem állt fenn akkor, s azóta sem áll fenn.

Küzdelem volt beleférkőznünk ebbe a folyamatba, mert akkor még az emberi jogok fogalma leszűkült a szabad kivándorlás jogának követelésére. Jogi érveléssel és annak bebizonyításával, hogy legitim, fontos ügyet képviselünk, amit alaposan dokumentálni is tudunk, jutottunk csak szóhoz. Először 1976-ban. Mindkét kongresszusi kihallgatáson szóbeli és terjedelmes írásbeli tanúvallomással szerepelt a szervezetünk.

Szereplésünk 1976 és 1987 között évente megismétlődött: a nyári hónapokban rendezett kongresszusi kihallgatások mindegyikén, kihagyás nélkül, összesen 24-szer vettünk részt szóbeli vallomással és 50-től 80 oldalig teijedő beadvánnyal, dokumentálva az erdélyi magyarság elleni egyre élesebb elnyomó intézkedéseket és követelve a legnagyobb vámkedvezmény megvonását. Szervezetünk tanúvallomásai így több mint 1000 oldalt foglalnak el a hivatalos, kinyomtatott kongresszusi kihallgatások jegyzőkönyveiben; az ilyen jegyzőkönyvek képezik egy adott kérdésben a Kongresszus számára talán a legfontosabb forrást.

Ezen kívül, az évek során sokat foglalkoztunk az egyes kongresszusi képviselők és szenátorok meggyőzésével. Itt nem annyira saját egyéni akciónk, mint a szélesebb amerikai-magyar tömegek egyre izmosabb, erőteljesebb véleménynyilvánítása játszott döntő szerepet. Amerikában magyarok ezrei jutottak el több felismeréshez, amelyek alapköveivé váltak munkásságunknak és melyekről szintén azt gondolom, hogy kiteijeszthetők Nyugaton más magyarokra is, azaz általános érvényűek.

Meggyőződtünk pl. arról — mert tapasztalataink igazolták —, hogy: bárhol is éljen, bármivel is foglalkozzék, nincsen az a magyar akinek, ha tényleg akar valamit tenni az erdélyi magyarság megmentéséért, ne lenne konkrét és kézzelfogható, sajátos, egyéni szerepe — amit ő, és csakis ő tud ellátni, és ami ténylegesen előbbre viszi ügyünket.

Konkrétan, Amerikában ez a szempont úgy jelentkezett, hogy olyan ún. „lobby” szervezet, mint a miénk, nem is dolgozhatott volna eredményesen — mert a megválasztott törvényhozók nem is vették volna komolyan — ha nem tudta volna bizonyítani: valami számottevő tömeg áll az általa képviselt ügy mögött. Ebből a szempontból igen nagy előnyt jelentett, hogy a (hivatalos adatok szerint) Amerikában élő 1,8 millió magyar szétszórva él, az ország minden területén. Sőt felmérésünkből, amit az 1980-as népszámlálás alapján készítettünk, kiderült egy meglepő tény: az összes 435 kongresszusi képviselő választói körzet közül nincs egyetlen sem, Alaszkától Hawaiig, ahol ne élne legalább 100 magyar. Óriási potenciális erőt képez az amerikai magyarság, hiszen minden egyes képviselő véleményének befolyásolására legalább százan vagyunk. Ebből a szempontból nem is látszott olyan reménytelennek helyzetünk, csupán arra volt szükség, hogy a magyarok vegyék is a fáradságot, írjanak leveleket és küldjenek táviratokat képviselőiknek, telefonáljanak vagy látogassanak el hivatalaikba, és nyilvánítsák ki véleményüket.

A tényleges cselekvéshez azonban szükség volt néhány további, igen fontos felismerésre:

Elsősorban ki kellett alakulnia elegendő számú magyarban annak a tudatnak, hogy közösséget alkotunk és hogy a kis, egyéni tettekből származnak a nagy eredmények. Közösségi tudatunk párosul egy ellentmondásos, sokszor nehezen elviselhető magánnyal: munkánk elvégzésében rendszerint egyes-egyedül állunk szemben saját lelkiismeretünkkel, saját közvetlen környezetünkkel. Erre a munkára nem kért fel, nem kényszerít senki, önmagunkon kívül nem „képviselünk” senkit, és önként vállalt munkánk kiértékeléséért is elsősorban mi magunk vagyunk felelősek,

ITT-OTT 22. évf. (1989), 2.(111.) szám 7