Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 2. (111.) szám

hiszen ki ismerné jobban saját körülményeinket és lehetőségeinket?

Másodsorban rá kellett jönnünk arra, hogy a politikát nem annyira a szépen hangzó elvek, mint a személyi érdekek irányítják, és ezt a tényezőt o mi érdekünk hasznára is fordíthatjuk. Amennyiben az átlag politikus tudomására hozzuk (persze nem arrogáns módon), hogy aszerint, mit tesz vagy mit nem tesz a mi ügyünk érdekében, reá szavazunk, vagy az ellenfelére — és elmondjuk neki, hogy meg tudunk győzni másokat is az ő szavazói közül, hogy kövessék példánkat — akkor rendszerint meg tudjuk nyerni figyelmét és támogatását.

Harmadsorban, elősegíti munkánkat, ha elfogadunk egy hozzáállást, ami tkp. a „lobby” munka lényege: befolyást gyakorolni minden, az ügyünket érintő hatalmi szervre, ideológiára, pártra és politikusra, anélkül azonban, hogy mi magunk bármelyikkel is azonosulnánk. Más szóval: kérjük és elvárjuk minden politikus támogatását, függetlenül az ő pártpolitikai hovatartozásától. Tiszta, igaz, önálló ügyet képviselünk, amit nem engedünk alávetni semmilyen pártpolitikának vagy ideológiának.

Ez utóbbival összefügg a negyedik szempont: jót tesz, ha tisztázzuk magunkban, hogy amivel foglalkozunk az nem politizálgatás, hanem elsősorban humanitárius, emberszerető és embersegítő munka, segítséget nyújtani egy népcsoportnak az ő teljesen jogos élniakarásában. Nem mi csinálunk politikát a kultúrából, hanem a Ceaugescu-rendszer, és ez teszi szükségessé, hogy politikai eszközökkel védekezzünk. Megérdemli ez az ügy az odaadó figyelmünket, ahelyett, hogy kézlegyintéssel felmentenénk magunkat, takaródzva azzal a szólammal, hogy „kérem szépen, én nem politizálok”.

Az ötödik szempont állandó éberséget kíván meg tőlünk: a nyugati politikustól mi nem üres szólamokat, megnyugtató rokonszenvet, vagy szemfényvesztő gesztusokat kívánunk. Nem szívességet kérünk, hanem kézzelfogható tetteket várunk el olyan emberek és erők részéről, akik és amelyek sok esetben maguk is hozzájárultak Ceau^escu nimbuszának felépítéséhez és ezáltal bizonyos mértékben felelősséggel bírnak a fokozott elnyomásért, a romániai lakosság mai szenvedéséért.

A hatodik felismerés volt sokak számára talán a legnehezebb és ugyanakkor a legfontosabb: félelem nélkül kell dolgoznunk. A nyugati demokráciákban nem Ceau§escu Securitatéja uralja a mezőnyt. Itt igenis van jogunk, és lehetőségünk is, szuverén egyénekként véleményünket nem csak hallatni, de ha elég következetesen és ügyesen dolgozunk, érvényre is juttatni. Ahelyett, hogy egymást próbáljuk meggyőzni félelmeinkről és gyanakvásainkról — saját magunk növelve a Ceau§escu-rendszer által szított félelem kultúráját — ha elegen vagyunk, akik elmondjuk az igazat, mi válunk legyőzhetetlenekké.

Ezekből a felismerésekből kiindulva, az 1970-es évek elején sikerült az amerikai magyarságnak egyre több politikust meggyőzni ügyünk támogatására:

—1975-ben a 435 kongresszusi képviseld közül mindössze 41, a 100 szenátor közül csak 1 szavazott a romániai vámkedvezmény ellen.

—1979-ben már eljutottunk odáig, hogy a képviselőház 126 tagja döntött a mi álláspontunk mellett.

—1987 tavaszán és nyarán értük el a teljes sikert, amikor a Kongresszus mindkét háza négy külön szavazatban elfogadott egy törvénymódosító javaslatot, ami kimondta a vámkedvezmény felfüggesztését, többek között a romániai magyarság ellen elkövetett súlyos, jogtipró intézkedések miatt.

—A múlt év nyarán és őszén pedig a szenátus 93:0 szavazatarányban, és a képviselőház szintén egyhangúlag megszavazott egy határozatot, ami kemény szavakkal bírálja a Ceau^escu-rendszer falurombolási őrületét és egyéb, magyarellenes intézkedéseit, valamint „befagyaszt” bármilyen jellegű gazdasági előnyt amíg Románia nem hoz konkrét, javító intézkedéseket az emberi jogok terén.

Eközben a másik fontos terület, amivel foglalkoztunk, az az ún. Helsinki folyamat volt.

IVÍint ismeretes, az 1975-ben aláírt Helsinki Egyezmény utókonferenciák keretében tárgyalja, vizsgálja felül az egyezmény egyes részeinek a betartását, illetve megszegését.

—1980-ban Madridban, az első ilyen konferenciára amit nyugaton rendeztek meg, szervezetünk könyvet jelentetett meg, ami részletesen ismertette az erdélyi magyarság jogfosztott helyzetét; a könyv teijesztésére és a diplomaták további tájékoztatására öten utaztunk Madridba és vettünk részt mint akkreditált újságírók az értekezleten. Első lépésként itt annyit sikerült elérnünk, hogy az amerikai delegáció titkos, kétoldalú tárgyalás keretén belül felvette ügyünket a román delegációval, és saját nevében átnyújtott egy általunk készített jegyzéket.

—1985 májusában Ottawában rendezték meg az ún. „Emberi Jogok Szakértői Értekezletét”, aminek kezdetére az időközben megalakult kanadai három testvérszervezetünk (Torontóban, Ottawában és Montreálban) óriási tömegtüntetést rendezett: 2500 magyar lepte el az inkább nagyfalúnak tetsző kanadai fővárost. Felvonulásunkat, előbb a csehszlovák és a román nagykövetségek épületei elé, utána a nemzetközi értekezlet színhelyére és végül a kanadai parlament lépcsőihez, közölte a rádió és a televízió, és tudomást szerzett róla a konferencián résztvevő összes diplomata. A hathetes értekezlet alatt ismeretteijesztő irodát tartottunk fenn. Ezen a konferencián az Egyesült Államok delegációjának vezetője már nyilvános beszédben bírálta Csehszlovákiát és Romániát magyarellenes intézkedéseik miatt, és a magyar fődelegátus is, anélkül, hogy megnevezte volna Romániát, szintén utalt erre a problémára.

—1985 október-novemberében Budapesten hat hétig ülésezett az ún. „Kulturális Fórum”. A- lapítványunk (melyet időközben Hungarian Human Rights Foundation néven hivatalosan bejegyeztünk New York államban) volt az egyetlen társadalmi szervezet, amely a konferencia egész időtartama alatt — négy munkatársunk személyében — jelen volt. Emlékezetes fogadást rendeztünk, csodálatos körülmények között, Szervátius Tibor szobrász barátunk műtermében, amelyen részt vett több tucatnyi nyugati diplomata, akik emberközelségben hallhattak és

8 ITT-OTT 22. óvf. (1989), 2. (111.) szám