Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 1. (110.) szám
POLITIKA Nagy Károly (Piscataway, NJ): BIBÓ ISTVÁN HARMADIK ÚTJA — Vázlat— Elhangzott a Magyar Baráti Közösség 1988. aug. 20-27-i konferenciáján, Lake Hope-on „Harmadikutas — valójában egyetlen lehetséges utas — mindenki, aki azt vallja, hogy a kizsákmányolás felszámolására irányuló szocialista célkitűzés maga sem más, mint a több emberi szabadság felé haladó egyetemes fejlődés egyik állomása” — írta Bibó István 1957 februárjában-márciusában.l „Nincs ‘harmadik út’... a ‘harmadikutas’ nacionalista ideológia...a szétvert uralkodó osztályok, az ingadozó kispolgári elemek, egyes problémákkal küzdő, s helyüket nem lelő értelmiségiek ideológiája... [amely] szembefordulást jelentett a szocializmussal”2 — jelentette ki a hatalom 1958-ban, miután Bibót 1957. május 23-án letartóztatták és mielőtt 1958. augusztus 2-án életfogytiglani börtönre ítélték. „A gazdaság gyötrelmeinek, ellentmondásainak az oka is társadalmi eredetű és éppen ezért ...a reform első dolgai közé tartozik a politikai viszonyok humanizálásához szükséges kezdeményezések megtétele. ... A cél: egy demokratikus, szocialista Magyarország” — mondta Pozsgay Imre 1987. szeptember 27-én a lakitelki tanácskozáson.3 Mi volt és mi lehet ez a bizonyos harmadik út? Mit értett ezen Bibó, mit a vele szemben álló hatalmak, és mit értenek ezen mai magyar reformerek? Népi mozgalom Bibó István (1911-1979) modern magyar humanista gondolkodó a népi mozgalom demokratikus és nemzeti elkötelezettségű politológusa volt. Illyés Gyula mondta róla a ravatalánál: „világos gazdasági, jogi és bölcseleti eszmerendszert kívánt adni egy eredeti szellemi, művészi mozgalomnak”, majd búcsúszavaival úgy jellemezte Bibót, mint „a hűség, a tudás, az önzetlen szolgálat szívós elkötelezettjét, aki távozása után is vigaszunk marad.”4 S hogy mi volt ez az „eredeti szellemi, művészi mozgalom”, vagyis a népi mozgalom, arról Illyés — a mozgalom egyik szellemi vezére — e búcsúztatójában úgy adott összefoglalást, mint „amelynek írói jobbára ösztönösen egy katasztrófába sodort népréteg és egy katasztrófa előtt álló ország ügye mellé álltak; fölismerve és vallva, hogy van hely és kor, midőn a szép és az igaz elválaszthatatlan szolgálata cselekvést parancsol.”5 Pontos a jellemzés, mint ahogy az Borbándi Gyula A magyar népi mozgalom című könyvéből is kiderül.6 Ez a munka ennek a magyar irodalmi és társadalmi reformmozgalomnak eleddig a legalaposabb elemzését adja a századforduló és a század eleje forrásaitól a 30-as, 40-es évek kibontakozásán keresztül a máig élő hatásokig. A népi mozgalom költői, írói, tanulmányírói közül többen a magyar irodalom és társadalomtudományok klasszikusai lettek. Velük együtt egy egész reformnemzedék — paraszti származású plebejusok és polgári származású citoyen-ek — tárta az ország elé, sokszor megrázó erejű szociográfiák, tanulmányok, riportok útján az elmaradottság, az elnyomottság, a kizsákmányoltság döbbenetes tényeit a második világháború előtt és alatt. Legfontosabb programjuknak a nép, elsősorban az akkori lakosságnak több mint felét kitevő magyar parasztság felemelését tekintették, amelynek 1930-ban 67 százaléka — az összlakosság 34 százaléka, tehát mintegy 3 milliónyi magyar — nyomorszinten élt, majdnem teljesen elzárva a társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális felemelkedés eszközeitől. (A nyomort és a mobilitástól való elzártságot legfőképpen a merev nagybirtok viszonyok okozták, 1935-ben pl. az ország területének mintegy 30 százaléka egy 0,06 százaléknyi kisebbség tulajdonát képezte.) A népi írók nem alkottak egységes csoportot. Különböző művészi, társadalmi, politikai elképzeléseket vallottak, gyakorta egymással is élesen vitáztak. Közös volt bennük viszont a közösségük iránti elkötelezettségük — „Nacionalista az, aki jogot sért, patrióta az, aki jogot véd” , mondta később Illyés — és közös volt reformtörekvésük is, amellyel „a társadalmi, gazdasági és politikai rendszer békés úton történő, de forradalmi méretű megváltoztatását sürgették.”7 Ahogy Püski Sándor foglalta össze céljukat a főleg általa szervezett 1943-as balatonszárszói konferencián: „Mindenekelőtt béke, minden más hatalomtól független, demokratikus s ezzel együtt magyar Magyarország, társadalmi szabadság a kívánságunk.”8 A népi mozgalom progresszív, demokratikus, nemzeti szellemű, radikális reformokat hirdető ellenzéki, kora társadalmának politikai-ideológiai szerkezetében baloldali mozgalom volt. (Az egyetlen jelentős népi író, aki a hitlerista szélsőjobb oldalra dezertált, Erdélyi József volt, akinek „ezt a lépését a népi mozgalom többi tagjai első perctől kezdve árulásnak tekintették.”9 Több volt azok száma, akik a háború után a szélsőbaloldali csoporthoz szegődtek, mint pl. Darvas József és Erdei Ferenc. Harmadik út mint nemzeti függetlenség Harmadikutassá főleg a történelem tette a népieket, vagyis a nagyhatalmak fegyveres ereje, erőszakolt gazdasági, politikai, társadalmi, ideológiai „útjai”. Mint a magyar történelemben már többízben — „Két pogány közt egy hazáért” —, most is elsősorban a nemzet megmaradását érezték veszélyeztetettnek a felelősen gondolkodó magyarok. A veszélyérzetet nagyonis valóságos kataklizmák erősítették. Hiszen pl. az 1920-as trianoni békediktátum eredményeképpen Magyarország kétharmad része — és az ott élő 3 400 000 magyar ember, az ország magyar lakosságának 33,5 százaléka — került idegen fennhatóság alá, több helyütt magyarságáért üldözött kisebbségi sorba. A harmincas évek végére egyre fenyegetőbb erővel növekedett a német nyomás és a szovjet nyomás és a két nagyhatalom közti konfliktus valószínűsége. Indokolt volt tehát az a veszélyérzet, amelyet a népi mozgalom egy csoportja, a rövid életű Márciusi Front szervezetlO manifesztumában így fogalmazott meg: „Követeljük a dunavölgyi népek számára a hovatartozandóság kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben a dunavölgyi öncélúság és konföderáció gondolatának megvalósítását.’Tl A második világháború borzalmai is erősítették a veszélyérzetet. A háború végére romokban hevert az ország. A megszálló német csapatokat hódító új megszállókként verték ki a szovjet csapatok. A háború alatt a Kárpát-medence magyarságának mintegy 10 százaléka, körülbelül 1 300 000 magyar vesztette ITT-OTT 22. évf. (1989), 1. (110.) szám 5
