Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 2. (111.) szám

Hámos László (New York):

A NYUGATI MAGYARSÁG FELELŐSSÉGE: Eredmények és feladatok

Elhangzott az EPMSZ Akadémiai Napokon, 1989. május 1-én

IVüután megkaptam erre az alkalomra az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kedves meghívását, barátaim és ismerőseim közül többen is jelezték, hogy szerintük miről is kellene itt beszélnem. Igényük inkább kérdések formájában vetődött fel: „Tulajdonképpen van-e koncepciótok? Ha egyáltalán létezik ilyen, mi az a program, amit javasoltok?”

Bevallom, megleptek ezek a kérdések, hiszen úgy érzem, 13 éve egyebet sem teszünk, mint kihirdetett célok érdekében egy határozott elképzelés szerint következetesen cselekszünk.

Ugyanakkor jó, ha néha megállunk és a magunk számára is tisztázunk néhány alapvető szempontot: tulajdonképpen mit kívánunk elérni a magyar kisebbségek érdekében? Hol tartunk? Milyenek a kilátások?

Miközben válaszokat keresünk ezekre a kérdésekre, úgy érzem, lényeges, hogy szem előtt tartsuk a rugalmasságot. Ha van egy átfogó tanulság, amit az elmúlt évek tevékenységéből leszúrnék, az az, hogy igen ritkán vezet egy adott törekvés egyenesen a várt eredményhez. Ezért, megfontolásainkban és tetteinkben igen fontos helyet engedni a meglepetéseknek — a jóknak és a rosszaknak egyaránt.

Rogramunk körvonalazásában különbséget kell tennünk (és ezzel a különbséggel állandóan tisztában lennünk) hosszú távú célunk és rövidebb távú eszközeink között. Hosszú távú célunk egyszerűen megfogalmazható abban, hogy emberséges, szabad, demokratikus életet kívánunk a magyar kisebbségek számára, olyan életet, amiben teljes mértékben használhatják saját anyanyelvűket, fenntarthatják és fejleszthetik saját kulturális, vallási, oktatási, sajtó és könyvkiadói, és egyéb intézményeiket. Számos eszköz állhat rendelkezésre hosszú távú célunk elérésére, ilyen pl. az emberi jogok fogalma. Azért említem rögtön az elején ezt a szempontot, mert a múltban voltak e körül félreértések — olykor rosszindulatú megjegyzések is, hogy szervezetünk állítólag „csak” az emberi jogokért harcol és minden egyéb igényt visszautasít. A félreértések egy alapvető fogalomzavarból származnak. Szervezetünk az emberi jogok fogalmát elsősorban eszköznek, nem pedig végcélnak tekintette. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem harcolunk az emberi jogokért, de ugyanakkor mindig is teljesen tisztában voltunk azzal, hogy a jelenleg érvényben lévő, személyi szabadságjogokról szóló nemzetközi deklarációk nem foglalják magukba a nemzeti kisebbségeket illető sajátos közösségi jogokat, amelyekre az erdélyi, felvidéki és más kisebbségi magyaroknak égető szükségük lenne.

Az emberi jogok fogalma azonban — és ezt az idők során egyre több magyar saját tapasztalatából felismerte — mint eszköz rendkívül alkalmas ügyünk ismertetésére: korszerű kifejezés, rögtön felfogható, könnyen támogatható és nehezen visszautasítható. A- helyett, hogy az átlag (rendszerint tudatlan) nyugati politikusra valamilyen érthetetlen történelmi nézeteket próbálnánk ráerőszakolni, ez egy olyan fogalom, ami nemcsak, hogy számára testre szabott, de teljes mértékben beleillik az ő politikai kultúrájába, és így tiszteletbentartásáért még inkább ő fog bennünket sürgetni. Nem találkoztam még nyugati politikussal — és újabban keletivel sem —, aki azt mondta volna, „Nem, kérem szépen, én nem hiszek az emberi jogokban, kérem menjenek innen ezzel az üggyel.” Végezetül, nem tartom hamisnak vagy mesterkéltnek sem az emberi jogok fogalmának hangoztatását, hiszen az erdélyi, felvidéki és más magyarságot ténylegesen, felháborító eszközökkel és dokumentálhatóan elsősorban emberi jogaikban sértik.

Mit követelünk az erdélyi magyarság számára? — E tekintetben természetesen mindenek előtt a román kormánnyal szembeni elvárásoknak kell hangot adnunk.

Követeljük elsősorban azt, amit az erdélyi magyarság saját maga számára követel. Ahol csak lehetett, igyekeztünk ahhoz mérni munkánkat, amit az ott élők — az érintettek — elmondanak, javasolnak, szorgalmaznak. Dacára a könyörtelen elnyomásnak és annak, hogy a román hatóságok brutálisan elhallgattatnak minden független megnyilvánulást, mégis több olyan dokumentum létezik, amelyekben erdélyi magyarok elmondják kívánságaikat. Első helyen említeném Király Károlynak a román vezetőséghez címzett, 1977-es leveleit, valamint az Ellenpontok 1982-es Memorandumát és Programjavaslatát.

Ezekből a dokumentumokból merítve, az erdélyi magyarság követeléseit két nagyobb pont köré lehetne csoportosítani:

1. Követeljük, hogy a román kormány, központi és helyi szinteken egyaránt, szüntesse meg az erdélyi magyarság üldöztetését. A román hatóságok vessenek véget a törvénybe foglalt és a mindennapi élet minden területén eszközölt kisebbség-ellenes diszkriminatív intézkedéseknek.

Számtalan példával lehetne részletezni azoknak a konkrét, hivatalos elnyomó lépéseknek a sokaságát, amelyekkel a kormány megnehezíti a nemzeti kisebbségek életét. Hogy csak a legéletbevágóbbakat említsük: a magyar iskolarendszer teljes felszámolásával, a legITT-OTT 22. évf. (1989), 2. (111.) szám 5